Amikor megnéztem a második Batman filmet már tűkön ülve vártam a harmadikat. Aztán az évek során kikopott belőlem a várakozás és amikor megláttam az első neten keringő előzeteseket, tudtam: itt az idő, eljött az utolsó Sötét lovag mozi és megtudjuk, hogyan fejeződik be a legenda.

Ez az év is a szuperhősöké. De szerencsére nem csak a Marvel és a DC ontja magából a hősmozikat, mások is munkálkodnak, bár kevesebb költségvetéssel és még kevesebb húzónévvel. Néha, olykor Hollywood-nak sikerül kitermelnie egy olyan filmet, ami nem remake, nem folytatás, nem adaptáció, nem reboot, stb, még sorolhatnám ezeket a mostanában igencsak elterjedt szavakat. Akad mindig valaki, aki elég tökös ahhoz, hogy felálljon a pódiumra és megmutassa ki is ő valójában. Az pedig még tökösebb, aki egy szuperhősmozit készít minden direkt forrásanyag nélkül. Max Landis forgatókönyvíró (aki John Landis fia) történetéből az elsőfilmes Josh Trank készített filmet, aminek a végeredménye az idei év egyik legizgalmasabb dolgozata lett.

Három fiatalról szól a film, akik rejtélyes körülmények között természetfeletti képességek birtokába jutnak. Mindhármójuk telekinetikus erővel bír ezek után, amelyet eleinte csupán ártalmatlan csínytevésekre használnak fel, majd a helyzet - ahogyan az lenni szokott - elfajul nem is kicsit. Szinte törvényszerű, hogy egyikőjük átáll a rossz oldalra. Hiszen ahol szuper erő van, ott kettéoszlanak a csoportok, bizonyos fajta hierarchia, sőt fekete-fehér rendszer alakul ki. Ez így van rendjén, mert ugyan miről is beszélnénk, ha Magneto és Xavier professzor egyazon ideológiát képviselnének?

Anélkül, hogy a cselekményről részleteiben beszámolnék, elmondhatom azt, hogy a film lényegében egy klasszikusnak nevezhető, mégis kortárs szuperhős-eredettörténetet mesél el, amihez a pluszt maga a technika, a megvalósítás adja. Napjaink egyik legnépszerűbb (vagy inkább leginkább elkoptatott) módszere, az egyes szám első személyben lefilmezett, kvázi dokumentarista-hatást keltő kamerakezelés, aminek én magam egyáltalán nem vagyok híve. Úgy viszonyulok ehhez a vonalhoz, hogy mostanában inkább azok csinálnak így filmet, akik lusták a klasszikus eszköztárhoz folyamodni, és egy olyan téves tézis felé fordulnak, miszerint a dokumentarista, realista stílus minden esetben hozzáad valami pluszt. Na most, kérdezhetjük joggal, hogy egy hősfilm esetében miért jut eszükbe a rendezőknek, hogy ilyen stílusban készítsék el a művet? Első blikkre a válasz az volna hogy "pokolba ezzel, hagyjukmár", de igazából úgy gondolom hogy annyira össze nem illő a két ötlet szerintem, hogy így mindenképpen megér egy misét. Már csak azért is, mert a végeredmény egy egészen egyedi megközelítése ennek a témának, és a technikát amit választottak az elmesélésre, megfelelő módon kezelték és nem lett elbagatellizálva.

A film legjobb jelenetei természetesen azok a jelenetek, amelyekben hőseink az erejüket próbálják. Ezen szcénák gyönyörűen szemléltetik az ember szuperképességek iránti vágyakozását. Te mit tennél, ha mozgatni tudnál tárgyakat? Ugye, hogy nem rohannál azonnal az emberek segítségére? Kicsit szórakoznál, megviccelnél néhány gyanútlan járókelőt, és főszereplőink is ezt csinálják. Amikor pedig elérkezünk a repülésjelenethez, akkor fülünk-farkunk kettéáll és ott használták ki igazán a kézikamerát, fantasztikus és egészen szédítő képsorokat tettek le az asztalra az alkotók. Egyértelműen a film leghatásosabb szcénája.

Ami a finálét illeti, ott ugrik igazán a majom a vízbe és ott érződik hogy kevés pénzből is lehetséges látványmozit készíteni. Autók röpködnek, az érzelmi állapot a tetejére hág, kicsit akirás is lett (meg még egy kis Carrie is befigyelt), bár véleményem szerint így is érződött valamelyest a pénzszűke, rövidre is lett véve kissé. Az viszont örvendetes, hogy magát a filmet sokkal inkább a főszereplők viszonyrendszerére és ábrázolására hegyezték ki, semmint az üres látványra, és ennek fényében pedig simán nevezhető az Erő krónikája a Sebezhetetlen című Shyamalan-opusz testvérfilmjének. És ha már Sebezhetetlenről van szó, véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb szuperhősfilmje. A film befejezése itt is nyilván feldobja a labdát egy lehetséges folytatás számára, amely, reménykedek benne hogy el is fog készülni mihamarább és nem fog úgy eltűnni a fekete lyukban mint az imént említett film második része. Érdekes dolgokat lehetne még itt megmutatni, annyi biztos.

Összességében tehát egy nagyon is figyelemre méltó debütálással van dolgunk, amellett pedig egy értékes adalék a superheromovie-k társaságába.

Clint Eastwood számomra az egyetlen olyan színész, aki rendezőként legalább ugyanannyit tett le az asztalra, mint színészként. Mindkét szereposztásban megvan a saját, jól felismerhető stílusa. Míg aktorként leginkább az alfahím, velejéig badass figurák panteonját bővíti és népszerűsíti, addig direktorként már teljesen más feladatot adott magának. Művei rendszerint olyan filmek, amelyeknek stílusa, elbeszélési technikája a klasszikus hollywood-i mozikéra emlékeztet az úgynevezett aranykorszakból. Eastwood történetmesélő. Történeteket mesél úgy, ahogyan rajta kívül nem sokan teszik. Történetei mindig - vagy legalábbis legtöbbször - egy-egy mitológiát rombolnak le, mindig valami mítosszal számolnak le. Ebben rejlik Eastwood legnagyobb képessége és tehetsége, és ezt fejlesztette tökélyre az elmúlt mondjuk tíz évben.

Ezt figyelembe véve korábbi filmjeiben is felsejlett már ez a hozzáértés és professzionalizmus, de ezen dolgozatai inkább felemás, hol jobb, hol kevésbé jobb teljesítmények amelyek ugyan mindenképpen megérnek egy misét, de nem mindegyik nevezhető olyan kiforrott, betonkemény mesterműnek mint például amilyen a Nincs bocsánat vagy éppen a szívfacsaró Szív hídjai. Ezekhez képes mondom tehát hogy egyik-másik műve nem olyan ütős, ez pedig ennek a fényében nem jelenti azt, hogy rossz filmek lennének. Egyáltalán nem. De mint minden rendezőnek, Clintnek is kellett egy kis idő, amíg kifejlesztette saját magát és eldöntötte, miféle filmek, milyen témák érdeklik leginkább és azokat milyen stílusban tudja legjobban elmesélni.

Az, hogy a Halálhágó melyik csoportba sorolandó, nos azt kell mondjam, hogy a kevésbé ütős kategóriába esik bele. De emlékeztetem a kedves olvasót arra, hogy mit mondtam az imént ezekről a filmekről. Egy kevésbé jó Eastwood-film is abszolút nézhető, sőt rendelkezik megannyi emlékezetes momentummal. Jelen tárgyalt filmünk egy háborús-kiképzős mozi, amely néhol propagandisztikus jelleget ölt, de szerencséjére legyen mondva hogy sose veszi magát annyira komolyan, mindig oldja kicsit a helyzetet egy kis humorral. Ez a film második legnagyobb sármja, a humor, az első pedig maga Clint bácsi, aki érezhetően kész örömmel játssza a szőrös tökű badass-t, mintha csak erre a szerepre született volna (és talán így is van). Félig morogva osztja a viccesebbnél viccesebb, emlékezetes és bármikor, bármilyen helyzetben idézhető dumákat és oltásokat, ezzel átlagon felülivé cipelve a filmet. Ami ezen kívül van, az inkább jó mint nagyszerű, Eastwood-ot leszámítva a dolgozat nem átall mesterműnek mutatkozni, inkább megmarad a "tisztességes"-szinten. A humort tekintve ugyan tényleg kiválónak mondható, de történetet illetően nem nagy eresztés.

A karakterek korrektül vannak kidolgozva ugyan, de a sztori erősen Piszkos tizenkettő-utánérzés. Az akciók jók, de valahogy nincs elég súlyuk, nem érzed a veszélyt, szóval tényleg jobb, ha egy sima kis háborús vígjátékként tekint rá az ember. Valaki azt írta, olyan ez a film, mint amilyet John Wayne csinált annak idején, azok a filmek amikben a háborút méltatták. Talán van benne valami, de mint mondtam ez sokkal humorosabb és nem hinném hogy Clint ennyire propagálni akart volna. Mindenesetre badass-attitűdből jelesre vizsgázott, és már csak ezért is érdemes megtekinteni akár többször is a Halálhágót.

A pite utolsó (?) szelete, ami még mindig ugyanolyan jó, mint az első, hiába állt a hűtőben több évig.
 Ahogy beültem a moziba egyből olyan érzésem támadt, mintha pár rég nem látott jó baráttal ittam volna meg egy sört a közeli krimóban.

Ugyan hőseink már-már antik bútordarabok, mégis a régiek maradtak: Jim (Jason Biggs) ugyanolyan kétbalkezes, kétballábas, mint tinédzser korában, noha van egy gyereke, Kevin (Thomas Ian Nicholas) még mindig meg akar felelni aktuális nőjének, és igyekszik konyhakötényes jófiú lenni, Stifler (Sean William Scott) ugyanakkora pöcshuszár,mint a régi szép időkben, Oz (Chris Klein) szépfiúságát kihasználva a médiában talált állást, Finch (Eddie Kaye Thomas)  pedig... nos ő még mindig Finch.
A színészek hozzák a tőlük megszokott karaktert, nem adnak sem többet, sem kevesebbet. Valószínűleg legtöbbjüket ebbe a skatulyába zárták sajnos, ugyanis a pite utáni filmográfiájuk elég szegényes. (Viszont meg kell hagyni, jól áll nekik ez a szerep.)

A csapat azonban hiába van újra együtt és próbálják feleleveníteni a régi szép időket, azért rádöbbennek
arra, hogy némileg ők is változtak, ugyanúgy ahogy a világ: a srácok szemtelenebbek, a lányok pedig bevállalósabbak, mint bármikor. Ez a kettősség adja talán a filmnek azt a kellemes ízét, amit végig ott érzünk a szánkban a mozi nézése közben: egyszerre nosztalgikus, hiszen már majdhogynem tíz éve várunk a negyedik részre (igen, ez a negyedik rész, ugyanis az elmúlt évek "pitéi" valójában az "American Pie Presents" alcímet viselték, amire előszeretettel aggatták rá a folytatások számait), mégis valami újat ad, hisz hőseink immáron házas emberek, családapák, hírességek, vagy éppen a hierarchia alját súrolják.

   A film alapötlete, a Hasbro játékgyártó, Battleship nevű termékétől származik. Igen ez a sokak által ismert és kedvelt torpedójáték felturbózott változata, amelyet minimális történeti megkötésekkel Peter Berg rendező (Collateral -2004, A királyság -2007) és a forgatókönyvíró Hoeber testvérek vittek vászonra. A két órát is meghaladó vetítési idő első fél órája lehetőséget ad az alapkarakterek bemutatására.  Alex Hopper (Taylor Kitsch) életvitelét bármelyik hippi megirigyelhetné; munkanélküli, renitens, a teljes elzüllés határán egyensúlyoz és tengerész bátyja kéglijében táborozik. Születésnapi muffin tortája mellé ajándékként Brook Decker (jelenleg Andy Roddick feleségeként funkcionáló, egykori modell) által megformázott bombázó Samantha is kellene neki, aki véletlenül egyben Shane admirális (Liam Neeson) lánya is. Ha pedig ott a lehetőség, meg kell ragadni! Igen ez Amerika! Ekkor jön a film első és talán egyetlen igazán vicces jelenetsora, melynek végén bizony sokkoló élményben lesz része életművészünknek. Egy testvéri lelki fröccs - jeges fürdő kombó után mi más is következne, irány a sereg, ill. a haditengerészet. Mondtam már, hogy ez Amerika? Az idő telik, Alex és Samantha már egy pár. Az ifjú léhűtő, bátyja Stone Hopper (Alexander Skarsgård) farvizén elevickélve megragad a flottánál és az Arleigh Burke-osztályú USS Sampson rakétás romboló fedélzetén kap állást. A film első felében még szemtanúi lehetünk elképesztő bénázások sorozatának, a RIMPAC hadgyakorlat nyitó eseményeinek és egy kis egészséges japán-amerikai kakaskodásnak, ha már a Csendes-óceánon járunk és haditengerészekről van szó.  Mert Pearl Harbor azért mégiscsak Pearl Harbor, 70 év ide vagy oda!

   Filmünk igen változatos szereplőgárdájában feltűnik a már említett Nagata (Tadanobu Asano) japán kapitányon kívül, a rokkant és ebből fakadóan morcos veterán Canales alezredes (Gregory D. Gadson), a kissé habókos Moore (Josh Pence), a dögös Raikes (Rihanna) és pár idegesítő tudós is, plusz a kötelező NASA/Pentagon alkalmazottak garmadája.   Na de többet kár is vesztegetni ezen etapra, kellett, megcsinálták, élvezeti értéke minimális. Várva várt idegenjeink megérkezéséhez szórakozott tudósaink megfeszített munkája és az űrbe küldött szignál-sorozat szükségeltetik.  Menetrendszerűen közeledő csipet-csapatuk megfogyva bár és törve is földet vagy tengert ér. Lássunk csodát, pont a hadgyakorlat kellős közepébe. Idáig tart a film unalmas és érdektelen része, ekkortól azonban megkezdődik a nettó másfél órás csihi-puhi. Ennek keretén belül a hi-tech vízibolhákkal harcoló földönkívüliek látják el a jobb sorsra érdemes tengerészeink baját, akik nehezítésképpen csupán három rombolóval kénytelenek felvenni a küzdelmet.
   A hajóhad többi része ugyanis kívül reked az idegenek által generált erőtéren. Ez bizony legalább akkora kimaradt ziccer, mint az a bizonyos tizenegyes. Ott az a rengeteg hajó, csordultig megrakva fegyverekkel és a rendező nem használja fel őket. Igazán nagy kár!     Kit érdekelnének az elcsépelt dialógusok és a kötelező szerelmi szál, ha az F-18-as repülőgépeknek otthont adó, Shane admirális parancsnokolta anyahajó, a kísérő rombolók, fregattok, tengeralattjárók is részt vehetnének egy grandiózus ütközetben.  Hiányérzetünket a USS Missouri csatahajó – nem éppen hétköznapi módon történő– ismételt hadrendbe állításával kompenzálják a filmesek, kellő zenei aláfestés (AC/DC) kíséretében.  Az, hogy a végén ki nyer, talán nem lehet kérdés, az viszont, hogy hogyan talán majd a moziteremben ülve derüljön ki, ne e sorok olvasása közben.

   Összegzésként pedig sok pro és pár kontra. A látványvilág, hanghatások maximális pontszámot érdemelnek, első osztályú munka. Fanyaloghatunk akármennyit a már fentebb említett dolgok bármelyikén, a vizuális hatás elvinne ennél sokkal, de sokkal gyengébb filmet is. Kissé kiszámítható történetvezetés ellenére van pár jó ötlet is. Aki pedig az idegenek tétovaságán csodálkozik, annak üzenném: bármilyen fejlett is egy civilizáció, nem öt hajót fog küldeni egy egész bolygó ellen. Itt inkább kicsit gondolkodni kell, ha már Kolumbusz hasonlat előkerül a filmben. Kik is voltak ők? Bizony, bizony, se nem Pizarro, se nem Cortez. Aki kukacoskodni akar, találhat bőven kivetnivalót a filmben. Na de kit érdekel? Annyira jól néz ki minden!  Jegyezzük még meg, hogy bizonyos értelemben az elmúlt évek leginkább valósághű sci-fi alkotásával van dolgunk, ha lehet ilyen képzavarral előállnom. Mire is gondolok?  A hadihajók nem különböznek valódi társaiktól, a filmes stáb haditechnikai felkészültsége 5-öst érdemel, nincsenek kamu fegyverek és végtelenített lőszer készletek. Talán nem volt véletlen az a kis kirándulás ezekkel a rombolókkal.

   Jöjjön, aminek jönnie kell, ítélet! Ne riasszon el tehát senkit a sok lehúzás és negatív kritika, nézze meg bátran mindenki, aki szereti a látványos filmeket, aki gyermekkorában sokat játszott kishajókkal a kádban, vagy csak szimplán odavan a méretes ágyúkért. Ismerje be magának a film végén, hogy ha nem is kapta meg a földi lét értelmére a választ, azért egy jót szórakozott! Kóla, puska és kukorica, irány a mozi!

Na de térjünk a lényegre: