2010 nyarán Christopher Nolan (Batman: Kezdődik, A sötét lovag) Hollywoodot és az egész világot felforgatta sci-fijével, melyben Leonardo DiCaprio és csapata az emberek tudatalattijából lopnak el értékes információkat – mindezt pedig teszik úgy, hogy az alany álomként fogja fel az egészet. A mai napig szeretem a filmet (kisebb-nagyobb hibái ellenére is), mégis, mintha az Eredetet végignézve az én tudatalattimba is elültettek volna DiCaprioék egy gondolatot: mutassam be az Eredet japán előfutárjának is nevezhető Paprika-t.
Nem véletlen írtam, hogy előfutárnak nevezhetjük ezt az animációs filmet, ugyanis a Paprika történetének alapja nagyon hasonlít az Eredetéhez (vagy inkább az Eredet hasonlít a Paprika-hoz). A pszichiátriai intézet tudósai feltaláltak egy készüléket, amellyel a betegek felvehetik és visszanézhetik álmaikat, ám a kütyüt ellopja valaki, és hatalmas káoszt taszít a világra. Ártatlan emberek elméjébe jut be, ott összekeveri az egyén és mások álmait, amivel az őrületbe kergeti az áldozatokat, és irányíthatja őket – akár egész a halál kapujáig. Ezt a problémát kell megoldania főhőseinknek, akik között megtalálható a készülék atyja, a gyermeklelkű zseni Tokita, a lelkiismeretétől szenvedő rendőr, Kogawa detektív, és a remek kezelőorvos, Chiba, aki Paprika nevű alteregójával kíséri el betegeit az álmokba.
A film fantasztikusan dolgozza össze a való- és az álomvilágot, mindezt teszi a remek animáció segítségével és a színek kavalkádjával – és emiatt is lesz egy parányival jobb a Paprika, mint az Eredet. Igaz ugyan, hogy utóbbi is nagyon jól ábrázolta az álmok adta képességeket – gravitáció megszűnése, fizika törvényének semmibevétele –, de nem tudta azt az igazi kiszámíthatatlanságot, azt a természetes bizarrságot bemutatni, mint például amikor egy kalózhajón ücsörgünk osztálytársainkkal a Szaharában, vagy talán amikor éppen kiugrunk a körhintából, és máris varjúként szeljük a levegőt, hogy aztán delfinként csobbanjunk meg az alattunk elterülő óceánban – és mindezt teljesen természetesnek vesszük.
A rendező, Satoshi Kon rengeteg tapasztalattal a háta mögött vállalta el a Paprika megfilmesítését. Neki köszönhetjük a Tókiói keresztapákat, vagy az 1997-es Perfect Blue-t. Mindegyik a maga nemében egy igazi klasszikus, így várható volt, hogy a Paprika is egy hasonlóan remek alkotás lesz, persze ehhez egy jó történet is kellett, amit nem más, mint Yasutaka Tsutsui szolgáltatott regénye formájában. Az animés tábor az ő nevét is ismerheti, hisz az ő könyve Az idő fölött járó lány is, ami szintén egy remek időutazós sztori.
A Paprika-t tehát már csak azért is érdemes végignézni, mert remek történettel rendelkezik: nem kevertek bele felesleges és erőltetett romantikus szálat – ami nélkül Hollywood már el sem tudja képzelni egyetlen filmjét sem –, másfél óráig végig fenn tudja tartani az izgalmat, a zene egyszerűen tökéletes, és persze a látvány is magával ragad. Elhagyatott cirkusztól kezdve a misztikus erdőn át szinte minden elénk tárul, egyedül talán az lehet zavaró, hogy egy-két esetben tényleg nem tudjuk, hogy a szereplők álmodnak-e, vagy ébren vannak.
Összességében a Paprika egy kellemes animációs film, hozza azokat az elvárásokat, amiket egy japán történettől várunk. Az animések valószínűleg ismerik ezt a filmet, így azoknak ajánlom, akiknek bejött az Eredet.
