A középiskola szívás. Pláne, ha még lúzernek is születsz, aztán a suli leggázosabb klubjához csatlakozol, amit a szadista pompon-edző (Jane Lynch) végleg el akar törölni a föld színéről.

Körülbelül ezzel a két mondattal össze is foglaltam az elmúlt két év legsikeresebb sorozatának lényegét. A Glee nem szól másról, csak a suliról, és arról, hogy a zene mennyivel segíthet minket tovább az élet kanyargós útján. Vagy épp nem…

Átszenvedve magamat a két évadon – na jó, annyira azért nem szenvedtem –, be kell ismernem, hogy működik a recept. Pedig eleinte nagyon gyűlöltem ezt a sorozatot, és miért is ne? Megvolt rá az okom. Mindenki erről beszélt. Az óvodásoktól kezdve a középsulisokig, a felnőtteken át. Mindenki. De tényleg mindenki. Aztán tavaly az egyik hazai kereskedelmi csatorna is elkezdte vetíteni, és akkor úgy gondoltam, oké, adok neki egy esélyt. Hát iszonyatosnak tartottam. Főleg persze a szinkron vitte el. Csak akkor ezt még nem tudtam. Most viszont ráébredtem, hogy nem is olyan pocsék ez a Glee, mint azt hittem.

Adott egy középiskola, tele rengeteg diákkal. Benne a Glee-klubbal, aminek nincs is igazán hazai megfelelője, talán az énekkar versenyezhetne vele – de tiszta sor, hogy kikapnánk. Ezt a klubbot veszi át Will Schuester (Matthew Morrison) – aki egyébként totál Justin Timberlake hasonmás mind külsőre, mind hangilag –, hogy egy álmát valósítsa meg, vagyis megnyerje velük a nemzeti kórusbajnokságot. El is kezdi gyűjteni a diákjait, akik szépen lassan aztán meg is töltik a klubbot. Elsőnek megismerhetjük Rachelt (Lea Michele), a suli legnagyobb lúzerét, akit mindenki előszeretettel terrorizál, és akinek legnagyobb álma, hogy egy nap a Broadwayen énekeljen. Innentől kezdve pedig beindul a szerelmi háromszögek kacskaringós lejtője.

Rachel szerelmes Finnbe (Cory Monteith), a focicsapat egyik játékosába, ő azonban Quinnel (Dianna Agron) jár, a pompon csapat kapitányával, akiről gyorsan kiderül, hogy Finn legjobb haverjával, Puckkal (Mark Salling) kavart. Időközben az iskola egyetlen meleg sráca is bemutatkozik, Kurt (Chris Colfer), aki viszont Finnben látja a Nagy Ő-t. Körülbelül ez a nyitóállása a Glee-nek, úgyhogy ezt el is felejthetjük, mert minden felborul a két évad alatt. Aztán még egyszer. És még egyszer.

Az olykor három-, négy-, netán ötszögű szerelmi kapcsolatokat nehéz követni. Miközben a pompon csapat edzője, a szadista, szarkasztikus Sue Sylvester (Jane Lynch) minden percét azzal tölti, hogy keresztbe tegyen Willnek, azon kapjuk magunkat, hogy nem tudjuk követni az egyes szereplők „karakterfejlődését”. Azért is tettem ezt idézőjelbe, mert nehéz elhinnem, hogy a suli fenegyereke egyik napról a másikra megszánja a lúzereket. Vagy épp egy olyan lányba lesz majd szerelmes a második évadban, akit minden pasi messze elkerülne… vagy én vagyok teljesen idióta, vagy ez egyáltalán nem így működött a való életben.

Ennek ellenére a recept mégis jól működik. A lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációk mellett a zene és a humor – ami eleinte talán erőltetettnek tűnhet – tartja életben a sorozatot. A stábban külön részleg foglalkozik a dalok kiválasztásával, a munkájukra pedig nem lehet szavunk. A Broadwayi musicalektől kezdve a hatalmas rock klasszikusokon (Kiss, Fleetwood Mac, Beatles) és a mai slágereken (Ke$ha, Adele, Neon Trees, Lady Gaga) át a YouTube celebekig minden megtalálható a Glee-ben. Még Rebeca Black híresen pocsék Friday száma is helyet kapott a második évadban, mindez azzal a magyarázattal, hogy a sorozat a popkultúrával foglalkozik… és a YouTube sztárjai immár ide tartoznak, akármilyen igénytelen számot is kreálnak.

A színészekre sem lehet sok szavunk. Igaz, hogy Rachel karaktere egyszerűen csak irritáló, és egy-két színész sem ezzel az alakításával kap majd Emmyt, azért érdemes megemlítenünk Jane Lynch-et, vagy Jayma Mays-t, aki a tisztaságmániás sulikonzultánst alakítja. Talán ők azok, akik kiemelkednek a többiek közül, ráadás gyanánt pedig még az énektudásuk is elképesztő – igaz az a többieknek is hihetetlen.

Nehéz összegezni a Glee-t. Rengeteg karaktert ismerhetünk meg a két évad alatt, velük ugyanennyi problémát, amik főként a diákok mindennapjaira koncentrálnak. Egyrészt ott vannak a suli menői, akik élvezik a popularitásuk által nyújtott biztonságot, másrészt viszont megismerhetjük a veszteseknek hitt diákok életét, azt a terrort, amiben még manapság is számos tizenéves szenved. Jó tanulólecke lehet ez a sorozat azoknak, akik észreveszik benne az üzenetet, másoknak csak egy szórakoztató, humoros kis történet, abból viszont legalább a jobbik fajta. Könnyed lazulásra mindenképp ajánlom.