Vagy inkább Ferdinand? A francia újhullám egyik leggyakrabban emlegetett filmjének címszereplője identitás zavarban szenved, ezzel ellentmondva önmagának és alaposan megzavarva a befogadókat. Godard nagy durrantása, a Kifulladásig pimasz, szokatlan és elgondolkodtató film volt, de közben piszok élvezetes. 5 évvel később, a mester másik nagy klasszisáról már csak a szokatlan és az elgondolkodtató mondható el, mert élvezni már nem olyan könnyű, mivel annyira dúskál a kulturális utalásokban, hogy csakhamar unalomba fullad.

Godard 5 évvel korábbi filmjében Michael nem csak a társadalomra hányt fittyet, hanem úgy mindenre, mondhatni, hogy egy faragatlan tahó, egyénisége mégis izgalomba hozta az embert és szerethetővé tette Belmondo figuráját. Ő irodalmi idézetek nélkül is tudta ki, és mit akar. A Bolond Pierrotban Godard művészetfelfogása annyit változott, hogy a művészetet kiemeli és behatóan tanulmányozza Pierrot figuráján keresztül, aki még mindig az önmeghatározással van elfoglalva, pedig van legalább olyan gátlástalan, mint elődje. Szereti az irodalmat és a festészetet, és miközben hajszolja a kötetlenségeket, a természetben sem tud elszakadni mindezektől. Szerelme, Marianne viszont sosem próbálja megfogni a dolgokat, zenéből és énekekből táplálkozik, de ettől még nem lesz érzékenyebb figura, csak kegyetlen. Azt teszi, amihez kedve van, míg Pierrot megtört személyiségében ott van a racionálisan gondolkodó ember is. Talán túl sokat is agyal, mert amíg ő szemlél és sodródik, Marianne aktív és legalább ennyire irracionális. Másfelől mégis kötött, hisz sajnálja az elégett pénzt, amiből San Franciscoba mehettek volna. Pierrot ezzel szemben hosszas kultúr-történelemmel rendelkező városokat említ, mint Firenze. Amikor arról beszélnek, hogy mi fontos számukra, Pierrot ugyanígy a művészethez köthető dolgokat sorol fel (ambíció, remény a dolgok változása), míg Marianne a természethez köthetőeket (ég kékje, zene hangja). Pierrot és Marianne párosa viszont szabályosan kivégzi egymást, mert minden ellentétük ellenére egyformán gátlástalanok, ahogy a film elején Godart definiálja is a filmet (egy Hollywoodi filmrendezőn keresztül, aki a Romlás Virágait akarja megfilmesíteni, már ez is groteszk), csupa érzelem az ő létük: szerelem, gyűlölet, erőszak és halál, akár egy csatamező. A film pedig ehhez a kijelentéshez híven kaotikus. Marianne azt mondja, hogy jobb lenne, ha az élet egy regényhez hasonlítana. Ha az idézetek a szimbolistáktól és az izmusok korából bevillanó festményeket nézzük, ebben a töredezett, nehezen követhető történetvezetésben, a nagy zűrzavarban valahol tényleg ott lapul a tudatosság és a logika, a hasonlóságok végtelensége. Ez a széttöredezettség egyébként is jellemző a modern művészetre.

Pierrot azt mondja, hogy van szerkezete a látáshoz, halláshoz, beszédhez, de ezeket különálló szerkezeteknek érzi. És már megint a szimbolistáknál lyukadunk ki, szegény ördögöknek ugyanez volt a problémája. A Bolond Pierrotban tehát az a legszebb, hogy idézzen bárkit, történjen benne bármi, legvégül ugyanabba a tanácstalanságba fullad, amit az ember a paradoxonok sorával kezdeni szokott. A szereplők önhibáikkal együtt elbuknak, de Pierrot a fináléban azért még elejti hogy "de hülye vagyok", ezzel is alátámasztva, hogy fogalma sincs mire jó ez az egész, de azért mégis csak van.

Hogy hőseink nem találják helyüket a civilizációban, az már az elején világos, Belmondo szomorkásan elmélkedik, amikor az egyik üresfejű, jól láthatóan a burzsoát képviselő hölgy leinti, hogy hallgasson, mert fárasztó. Belmondo erre lezserül csak annyit mond, hogy a magányos emberek sokat beszélnek. Így hát világgá megy, elhagyja családját, nevet változtat, de az áhított harmóniát nem találja meg Marianneval sem, mert a nő szeszélyes és veszélyes, a szerelem meg nem a nyugalomról szól.

A beékelt festmények is mintha egyszerre több funkciót látnának el, néhol csak hangulatfestő erővel bírnak (Van Gogh=zaklatottság), míg másutt a film lemásolja ugyanazokat a pózokat, beállításokat, vagy helyettesíti azokat (Anna Karina ollóval belevág egy Picasso képbe, s legközelebb a törpe nyakában látjuk viszont az ollót. A festmény alakjába is pont ott vágott bele. A festmény később is visszatér, Pierrot kékre festi az arcát, amit a végén kubista módra darabokra is robbant. Vagy amikor Marianne azt mondja Pierrotnak, hogy szereti, Godard a mozgolódó, nyugtalan rókát filmezi, ezzel is megkérdőjelezve a lány őszinteségét) de az is megesik, hogy inkább a narrációval köti össze a képeket. Ha már képzőművészet, akkor hogy témánál maradjunk, a tömegkultúra egyik legkedveltebb formája, a képregény is visszatérő szereplő, ezzel kifejezve a művészet végleteit, Pierrot mindvégig magával visz egy színes albumot is.

Az igazság az, hogy minél többször nézzük meg a filmet, annál izgalmasabb lesz. A legelején még azt írtam, hogy néha unalmas. Többszöri újranézés után már csak az izgalom lesz egyre és egyre nagyobb, hogy vajon mi újat találunk benne?