Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A tavalyi év valószínűleg legzseniálisabb és legradikálisabb filmes alkotása, még akkor is, ha a hangsúly nem a filmeseszközökön, vagy a történeten, hanem a zenén van. Igazi politikai szatíra ez a film, amelyben egy szélsőséges zenei csoport tréfát űz a kapitalista szellem minden intézményesült formájából. Hiszen ki hallott már olyat, hogy valaki egy négy tételből szimfóniát írjon egy városra, hogy aztán bűncselekmények hosszú sorát felhalmozva megvalósítsa azt?!

Magnus Börjeson megírja élete legnagyobb szabású zenei művét, méghozzá a svéd fővárosra. Barátja, Sanna Persson segítségével pedig rövid időn belül megvalósítja ezt hihetetlen zenei előadást. Hat zenész (Marcus Boij, Fredrik Myhr, Anders Vestergard), egy város, négy tétel a spontán zeneművészet eszközeit felhasználva. Hőseink különböző a város fennhatósága alá tartozó helyekre törnek be, hogy aztán azzal zenéljenek, ami éppen a kezük ügyébe akad, legyen az egy lélegeztető gép, egy bélyegző, egy markoló vagy néhány a várost energiával ellátó vezeték.
A film igazi főhősei azonban mégsem ők, hanem Amadeus (Bengt Nilsson), aki habár zenei családból származik, teljesen botfülű. Szülei sokáig próbálkoztak, hogy belőle is olyan remek zenész váljék, mint később az öccséből, Oscárból, aki híres karmester. Amadeus azonban sohasem akart mást, mint egy kis csendet. Ám amikor a kapitalizmus rendszerében szorgos méhekként dolgozó rendőrök terroristáknak kiáltják ki a városban garázdálkodó zenészeket, teljesen felborul az élete. Nyomozóként neki jut a feladat, hogy kézre kerítse a "terroristákat". Az egyetlen ámde igen komoly felmerülő probléma a nyomozás során az, hogy Amadeus rájön, valamiképpen megszűnik hallani azokat a dolgokat, melyeken ezek a vandál zenészek már játszottak, ő pedig továbbra is csendre vágyik.

A forgatókönyvíró-rendező páros, Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson már korábban is próbálkoztak hasonló alkotással, azonban ez az első egész estés filmjük. A Music For One Apartment and Six Drummers című közel tíz perces alkotásuk (ugyanezen szereplőkkel) évekkel ezelőtt került fel az egyik video-megosztó portálra, ahol azóta csaknem három millióan nézték meg. Miután pedig a Zajháborítók idén szeptembertől nálunk is elérhető, a megtekintések száma hamarosan garantáltan emelkedésnek indul majd. Kár egyetlen további szót is írni a filmről, ugyanis ez a darab mindenki számára szigorúan kötelező.

http://hookum.blogspot.com/2011/10/sound-of-noise-zajhaboritok-2010.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2011/10/vasokol.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2011/10/lopott-ido-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Alexandre Dumas kultikussá vált a filmtörténelemben, mert rengetegféleképp dolgozták már fel A Három testőr című regényének történetét, az elmúlt több mint hetven évben. Most azonban egy futurisztikus és a valóságtól elrugaszkodott formában került mozivászonra a francia történet.

Paul W.S. Anderson rendezőnek remek alapul szolgált a klasszikus történet, hisz mi lenne hatásosabb, mint egy egész Európát érintő háború lehetősége? A regényre épül A három testőr alaptörténete, de hamar kiderül, hogy a roppant erővel bíró Porthos a hithű Aramis és a kiszámíthatatlan Athos hogyan lett kegyvesztett és munkanélküli, a reménytelen sorsú és kalandvágyó D'Artagnan színre lépésével és a három muskétással kötött barátsággal kezdetét veszi a bonyodalom, aminek középpontjában az álnok Richelieu bíboros ördögi és nagyszabású trónfoglalási terve áll. A rövid felvezetés szinte mindent elmond, amit tudni érdemes a film vázát adó igencsak gyengécske meséről, ami először 1844. március-július során sorozat formájában jelent meg. A cselekmény vázlatos, rosszul illeszkedő, vagy épp logikátlan részekkel telített, buktatókkal, ezenfelül kiszámítható és sablonos. Az olyan eredetinek és ötletesnek szánt kiegészítések, mint a Leonardo da Vinci műhelyéből szalajtott égimeszelő, vagy a sci-fi-be illő búvárruha is csak lógnak a levegőben, nem kapnak elég teret vagy ha mégis, akkor túl szürreális és inkább kínosan nevettető a hatásuk.

A gyenge karakterábrázolás sajnos része a filmnek. A tessék-lássék módhoz szigorúan ragaszkodó alkotótábor nyilván úgy vélte, minek pazarolni az időt holmi mélyebb tartalomra, hisz az akció és a kaland a lényeg! Nos, talán az kritikusok véleményei majd felrázzák őket, ugyanis a szereplők és az őket megformáló színészek kiábrándítóan gyengén teljesítettek. A három öreg rókát megformáló triumvirátus még úgy-ahogy a „szódával elmegy” kategóriát erősíti, azonban a hozzájuk csapódó Logan Lerman már nem több egyszerű bugrisnál, hetvenkedő kamasznál. Fontos megemlíteni, hogy a produkció XIII. Lajost piperkőc ficsúrként és ostoba bábként alakító Freddie Fox, továbbá a Buckingham hercegeként ripacskodó Orlando Bloom, valamint az egy nyugdíjazott gonosztevő szintjén mozgó, szebb napokat látott Christoph Waltz mellett, aki erősen visszafogott formában teljesített. Milla Jovovich sem nyújt valami maradandót Milady de Winter megformálásával...A többi szereplőt említésre sem méltóan gyenge és üres...

A rendező Paul W.S. Anderson és csapata érezte, hogy valamivel kompenzálni kell A három testőr becsületén esett szégyenfoltot, így technikai téren egész meggyőzőt domborítottak. Franciaország és Anglia tökéletesen korhű képben jelenik meg a vásznon, a pompázatos kastélyok, költői falusi tanyák, Párizs forgalmas utcái mind-mind első osztályúan festenek. A jelmezek terén viszont már más a helyzet, ugyanis a fodros-bodros uralkodói ruhadaraboktól, valamint a testőrök bőrből készült extrém szerelésétől egy rossz választás eredménye tárul a szemünk elé, mintsem a történelemkönyvek lapjairól és festményekből ismert emberek és ruhadarabok. A csodamasinákról már esett néhány szó, azok kivitelezése - használatukkal ellentétben - nem hagy kívánnivalót maguk után, azonban a kémfilmeket idéző, lézerrel vagy valami hasonlóval védett királynői kincstár már több volt a soknál. A harci jelenetek sem magával ragadóak. Akrobatikával és remek vívós részekkel találkozhatunk a filmben, sokszor „négy a rengeteg ellen” felállásban, valamint a leglehetetlenebb helyeken és szituációkban - mindezt néha észrevehető, többnyire kellemes 3D kíséretében.

Azonban ezek a pozitívumok csak a totális bukástól mentik meg Paul W.S. Anderson művét, amely inkább paródiaként fogható fel, mint egy klasszikus alapján készült, felturbózott kalandfilmként. Vérszegény és felejthető történet, valamint színészi játék, lélektelen és kapkodva összedobott tartalmi rész, unalomba fulladó és sokszor túlságosan mesterkélt cselekmény. Ezek A három testőr fő ismertetőjegyei, amin még jól kialakított technikai rész és külső tényezők sem segítenek. Remélem a következő Alexandre Dumas regények valamelyikét megalkotni vágyó rendező igényesebb munkát végez

http://hookum.blogspot.com/2011/10/alexandre-dumas-kultikussa-valt.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Kétfajta ember létezik, ha a Parajelenségek című film szerint kategorizálunk: azok, akik agyonrettegték, és azok, akik szétunták magukat az első film alatt. Előbbiek valószínűleg tűkön ülve várták a harmadik részt, és meg voltak róla győződve, hogy újra feltámad a siker és félelem, amit 2007-ben átéltek, utóbbiak viszont csak egy újabb pénzlehúzós, szalagról lefutott, semmi újat nem mutató horrorfilmre számítottak. Végül mindkét csoportnak igaza lett.

A Parajelenségek 3 az előzményeket meséli el. 1988-ban járunk, Kristi és Katie úgy 10 évesek lehetnek. Nyugis életet élnek új házukban anyjukkal, és annak pasijával, Dennis-szel, míg különös zajok nem keltik fel Dennis érdeklődését. Először két, majd három kamerát helyez el a házban, hogy lássa, mi is történik, és miután kiderül, hogy Kristi képzeletbeli barátja, Toby egy szellem (vagy akármi más), mindjárt elszabadul a pokol.

A Parajelenségek franchise esetében továbbra sem a történet a lényeg, hanem az, hogy mennyire tudják megtépázni a nézők idegeit. Épp ezért akár magasról is tehetnénk arra, hogy mi vezetett az első és második rész végkifejletéig, úgyis csak azért ülünk be a moziba, hogy egy jót reszkessünk. Aki viszont az előzetes alapján választaná ki a Parajelenségek 3-at, az jobb, ha tudja, hogy körülbelül egyetlen jelenetet sem fog viszontlátni a közel másfél óra alatt. Talán ennél a filmnél a legigazabb az, hogy a trailer csak kedvcsináló.

Ennek ellenére az immár harmadik rendezőjét fogyasztó sorozat szépen – már-már ugyanúgy – építi fel a filmet. Eleinte csak kisebb furcsaságok történnek – apró neszezés, Kristi furcsa viselkedése –, aztán jön a feketeleves, végül pedig a zárszónak szánt hidegzuhany. Szerencsére az új rész felül tudott emelkedni az Újabb Parajelenségek kudarcán, a legelső, hatalmas sikert viszont nem tudta meglovagolni. Még mindig ugyanazt a történeti sémát látjuk, ugyanazt a felépítést, ugyanazokat az ijesztgetéseket. Ha nagyon szigorú vagyok, előzménynek sem mondhatnánk a filmet, mert alig magyarázza meg a szellem/démon létezését, és a két kislány későbbi éveinek életét is a levegőben hagyja lógni – pedig igencsak lenne még miről beszélni.

Összegezve a Parajelenségek 3 egy jó kis hátborzongatós film, az a fajta, amin a magamhoz hasonló érzékeny lelkületű emberek biztosan összehúzzák magukat a székükben. Az alap ehhez adott, az, hogy mennyire jön ez be a nézőknek, tényleg csak ízlés kérdése. Ha nem várunk többet, mint amennyit nyújthat ez a film, akkor elégedetten távozhatunk a moziból.

http://hookum.blogspot.com/2011/10/paranormal-activity-3-parajelensegek-3.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Nicolas Cage-et vagy Nicole Kidmant nem kell bemutatni a nézőknek. Mindegyik színész nehezen találja meg magát mostanában, ám míg az ausztrál színésznő legalább egy jobb drámát maga mögött tudhat, addig Szellemlovasunk csak a rosszabbnál-rosszabb darabokban csillogtatja meg egyre unalmasabb játékát.

Kyle (Nicolas Cage) és Sarah Miller (Nicole Kidman) egy hatalmas, ultramodern házban élnek tini lányukkal, Averyvel (Liana Liberato), akinek egyetlen célja, hogy sikeresen elkéretőzzön este egy buliba. Szülei azonban nem engednek neki, ezért hát kiszökik a házból, minekutána egy rablóbanda támadja meg Milleréket. Kyle gyémántjaira fáj a foguk, amit egy széfben rejteget, és aminek megszerzéséért órákat szenvednek – velünk együtt.

Ahhoz képest, hogy a rendező, Joel Schumacher nevéhez olyan filmek köthetők, mint a Fülke, vagy Az operaház fantomja, a Trespass nagyon gyengére sikeredett. Sok helyen logikátlan (például ki ne adná oda a gyémántjait, ha azzal fenyegetik, hogy megölik a szeme láttára a feleségét), túlcsavart, és nem utolsó sorban a 2002-es Pánikszobát egyáltalán nem tudja felülmúlni. A filmnek legalább két olyan pontja van, ahol nyugodt szívvel áttérhettek volna a stáblistára, egy valahol fél óra után, a másik valamivel később. Természetesen nincs akkora szerencsénk, hogy ez megtörténne…

Egyedül a rablóbanda egymáshoz való viszonyának az alakulása menti meg a filmet, plusz Nicole Kidman játéka. Nicholas Cage már szót sem érdemel, ő egyre inkább a süllyesztő felé halad, amibe talán épp Szellemlovas motorján ülve fog belezuhanni következő februárban. Azoknak ajánlom, akik meg akarják tanulni, hogy kikkel nem érdemes kirabolni egy családot.

http://hookum.blogspot.com/2011/10/trespass-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

A korábbi híresztelések ellenére mindannyiunk kedvenc Charlie-ja nem autóbalesetben távozott a képernyőről. A készítők frappánsabb megoldáshoz nyúltak, ami egyszerre volt sokkoló és kissé pszichopata megoldás. Mindenki azt hitte, hogy Charlie Sheen távozása után a sorozat nézettsége zuhanni fog, majd rövid időn belül meg is szűnik, ám jelenleg a helyzet nem így áll. Miután Ashton Kutcher megérkezett, mint új főszereplő a kilencedik évad első részében, a sorozat rekordnézettséget döntött, a nézők pedig azóta is figyelemmel kísérik az új epizódokat. A legelső adatokat az újdonság varázsának tulajdonítottam, hiszen mindenki kíváncsi volt, mi lesz Charlieval és hogyan lép majd a képbe Ashton karaktere, Walden. Az első három rész után, azonban a nézettség jelentéktelen mennyiséget esett vissza, szó sincs itt a bukás felé vezető útról. Sőt, ami azt illeti, a nyolcadik évad összességében sem volt ennyire vicces, mint az új széria első három darabja, külön-külön. Bár azt csak a szakértők tudják megmondani mennyit dobott a nézettségen, hogy Ashton meztelenre vetkőzött.

A meglehetősen szerencsétlen és gyerekes Walden rémálmai szakítása után botlik bele Alanbe Charlie eladásra váró házánál, ahol éppen az óceánba próbálja fojtani magát. A válás rémes oldalát átbeszélve hamar megtalálják a közös hangot, Walden pedig nagyon hálás Alannek, mert a gondjaiba vette. Alan pedig nagyon hálás istennek, hogy egy 1,3 milliárdot érő barátot küldött neki, hiszen Walden zseniális informatikusként már fiatalon meggazdagodott. És ennyi pénzből természetesen az ember megengedheti magának, hogy megvegyen egy éppen eladó házat Malibun.

Akik legalább annyira nem kedvelik Kutchert, mint én, azoknak is azt ajánlom, hogy üljenek le szépen a képernyő elé, és nézzenek végig egy-két részt, ugyanis a színész állatian jól alakítja új karakterét. Bár ez a Jézus frizura valami borzasztó. Az új poénok nagyon jók, az alakításokon pedig rengeteget röhög az ember, habár Jon Cryer mintha veszített volna korábbi fényéből. A sorozat átformálása alatt a készítők gondoskodtak arról is, hogy az utolsó évadokban örökké pofátlan és folytonosan zabáló Jaket is helyretegyék. Angust T. Jones rengeteget fogyott a nyolcadik évad óta, így a nézőknek is sokkal könnyebb elfogadniuk az átszabott Jaket, aki az új évadban több szerephez is jut, mint az előző kettőben.

Eközben Charlie Sheenek sem lehet oka panaszra, hiszen a hírek szerint az új évad premierestéjén, mikor is szerepelt a Comedy Central Roast show-jában, összesen 6,4 millióan követték figyelemmel minden egyes szavát. Persze az megint más kérdés, hogy mennyire volt szándékosan így időzítve és alakítva a műsor (ha engem kérdeztek, tökéletesen megszervezték). Minden esetre mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy adjon egy esélyt a folytatásnak, mert Charlie nélkül is jó irányba fut tovább a szekér.

http://hookum.blogspot.com/2011/10/two-and-half-men-ket-pasi-meg-egy-kicsi.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

Mi történik, ha a napsütésben csillogó vámpír másfél órán keresztül vérben fürdik, és mindenkit legyilkol maga körül? Sajnos nem sok. Az Emmett Cullent alakító Kellan Lutz beállt a sorba, és Kristen Stewart után ő is bebizonyította, hogy képtelen kilépni a vega vérszívó árnyékából.

Nem is lenne ezzel nagy baj, csak épp a film önmagában is iszonyatos. Történetet ne keressünk, mert az egyáltalán nincs is benne. David Lord (Kellan Lutz) egy szerencsétlen baleset folytán elveszíti terhes feleségét, majd két hónappal később egy mexikói bárban leljük őt, hulla részegen. Már ekkor kinézi őt egy csinos nő (Katia Winter), David pedig enged a kísértésnek. Felviszi őt a szobájába, csakhogy még mielőtt bármibe is belebonyolódhatnának, Davidet elkábítják. Amikor pedig felébred, élete legrosszabb rémálmában találja magát: egy online – és persze illegális – műsor keretein belül kényszerítik őt elrablói arra, hogy a gladiátorjátékhoz hasonló viadalban megölje ellenfelét. Ezzel pedig elkezdődik a leghosszabb 90 perc, amit életemben végigszenvedtem.

Ha egyvalamire biztosan, akkor legalább a látványra nem lehet panaszunk. Egyfelől az Alkonyat-rajongók élvezhetik Lutz izomagy testét – épp, mint Jacob Black, ő sem tudja két percnél hosszabb ideig magán tartani a felsőjét –, másrészt a pasik is élvezhetik a meztelen nőket, valamint a vége-hossza nincs véresen-brutális akciójeleneteket. Utóbbi látványvilága és rendezése nagyon is hasonlít Zack Snyder Álomháborújára, de ezen már meg sem lepődünk. Az egész film szinte egy az egyben egy Gamer – Játék a végsőkig ripoff, az Arena azonban semmilyen üzenetet nem hordoz magában. Értelmetlenül erőszakos, ráadásul az utolsó jelenetek közé betűzött csavar is erőltetett. A néző vagy dühöngeni fog rajta, vagy nevetni – de mindegyik esetben nagy csalódást okoz.

Hogy Samuel L. Jackson miért is szerepel ebben a szörnyűségben, fogalmam sincs, mindenesetre legalább a játékával feldobja az amúgy nagyon egyhangú, élettelen filmet. Ő irányítja az online műsort, ő a főgonosz, akiért David Lord majd eljön, és megöli. Nagy kár, hogy az a jelenet is iszonyatosan pocsék lett, mind a kivitelezésben, mind pedig Lutz alakításában. A színésznek elfogyhattak a tartalékai, mert az összes kiejtett mondatával egy ZS kategóriás FPS játék szinkronjára hasonlított…

Jonah Loop (A szállító 2, Testvérek) biztos nagy lelkesedéssel ült át a rendezői székbe a spéci effektek felügyelete után, mégis, talán jobb lett volna, ha másnak adja át ezt a helyet. Lehet, hogy az Arena képi világa felér egy menő hollywoodi filmhez, ez sajnos korántsem elég a sikerhez. Azoknak ajánlom, akik kifejezetten szeretik a látványos kivégzéseket és a mindent betöltő vértócsákat.

http://hookum.blogspot.com/2011/10/arena-2011.html

Megosztom

Iratkozz fel RSS csatornánkra (KATT IDE)

http://hookum.blogspot.com/2011/10/lying-game-2011.html