A két Lotti történetét mindenki ismeri, már számtalan filmben/sorozatban láthattuk (főleg az Olsen-ikrek megszemélyesítésében), de úgy tűnik, az amcsik még mindig nem unták meg. A The Lying Game című tini-szappanoperának azonban sikerült feltennie a pontot az i-re.
A középiskolás Emma Beckernek pocsék élete van. Mostohabátyja egy perverz állat, nevelőanyja pedig nem hisz neki, így amikor a fiú megvádolja őt, hogy lopott a nőtől, Emmának egyetlen esélye maradt csak: újonnan felfedezett ikertestvéréhez, Sutton Mercerhez menekül. Egy gond van csak ezzel. Sutton megbízza Emmát, hogy játssza el a szerepét a Mercer család és a barátok előtt, miközben ő Los Angelesbe megy, és felkutatja kettejük biológiai anyját. Emma pedig egy életre szóló kalandba keveredik.
A sorozat elég egysíkúra sikeredett. Minden epizódban kicsit jobban megismerjük a gazdag Mercer családot, és Sutton szintén gazdag barátait, majd némi infót is csepegtetnek nekünk a valódi anyuka kiléte felől. Sajnos azonban 6 részt kell várnunk, mire kiderül, hogy nagyobb összeesküvés húzódik a háttérben, mint azt sejtettük, épp csak eddigre már nyilvánvaló, hogy semmivel sem menthetik meg a sorozatot. Az elcsépelt párbeszédek, az egymás utáni klisék és a színészek egyhangú játéka egy silány masszát alkot.
A Hősök rajongói kedves ismerősként köszönthetik Adrian Pasdart, aki azonban ezúttal csak csalódást okozhat. Játéka egyhangú, karakterét rövid időn belül megunja a néző, hiába ő szövi a hálókat a háttérben. De az ikerpárt alakító Alexandra Chando sem jobb, ugyanúgy játssza el a kedves, lelkiismeretes Emmát, mint a ravasz, mindenre képes Suttont.
A The Lying Game a tinilányoknak szól, nem akar mást, mint az unatkozó fiatalokat a képernyő elé szögezni, és ezt jól is csinálja. A sorozat kétharmada csak arról szól, hogy ki kivel jár, kit szemelt ki, vagy éppen kit gyűlölt meg, ez pedig épp elég arra, hogy a tizenéves csajok leüljenek, és hétről-hétre nyomon kövessék Emma és Sutton életét. Csak abban reménykedhetünk, hogy nem készül belőle több évad.
