A 90-es évek elején Tarantinó annyi filmet nézett a tékában, hogy hirtelen filmrendezéshez támadt kedve, ahhoz viszont pénzre volt szüksége. Fogta hát Bonnie és Clyde kalandját, átitatta jó adag vérrel és hogy ne legyen ennyire felszínes, belekeverte a gonosz médiát is. Aztán eladta a forgatókönyvet Oliver Stonenak (Tőzsdecápák, Minden Héten Háború), és elment embereket filmezni csomagtartóban, meg evés közben. Írt egy hasonló sztorit is, azt Tony Scottnak adta, aki az ő szájíze szerint forgatott filmet. Ott még a filmzene is megegyezett Terrence Malick 73-as Sivár Vidékével, ami ugyancsak egy ámokfutásba kezdő szerelmespár történetét mesélte el.

Stone viszont magának való ember, aki nyersen akart fogalmazni, és nem kért az árnyalatokból, mert hisz a média sem válogat az eszközökben, van benne jó és rossz, szép és csúnya. Így végül Stone verziója némileg karikaturisztikus, mégis pont olyan lett, mint a film tárgya. Erőszakos, erotikus és szenzációhajhász. Évtizedek óta próbálják ráhúzni a TV-re, hogy nagy szerepet játszik az emberek agresszív viselkedésében, csakúgy, mint a videojátékok vagy a képregények. Régen persze, amikor még nyilvánosan lehetett nézni az akasztásokat, sokkal jobb volt minden. Ennek ismeretében értetlen emberek óva intettek a film megtekintésétől, mert hogy az agressziót példaként állítja elénk. Tény, hogy az ember számos viselkedés-modellt sajátít el a környezetéből (mióta dohányzik a fél világ? Legfőképpen azóta, hogy a hollywoodi sztároknak unalmas volt az arcukat bámulni, ezért a szájukba toltak egy cigit, hogy csináljanak valamit), de ha egészséges környezetben nő fel, ezt nem a TV-től veszi át, hanem a szüleitől.

Stone pedig igencsak családcentrikus rendező hírében áll, de nem tagadja, hogy nem lehet mindenkinek normális családja. A Született Gyilkosok nem is médiába rúg nagyot, mert abba nem nagyon lehet, miután mindenki csak rugdossa, hanem a szülői felelősség totális hiányát teszi meg fő vétkessé. Mondhatna a média akármit, ha utána minden szülő el tudná magyarázni a csemetéinek, hogy az csak kamu, ami azért legális, mert sok embernek ad munkát. Csak hogy a média olyan gonosz, hogy a felnőtteket is meghülyíti, így végül nincs rá esély, hogy bármit is megtanítsunk a fiataloknak, és kész az emberiségdráma. Amerikában tehát a média agymosása révén mára minden ember egy mocskos pszichopata, legyen az börtönigazgató, nyomozó vagy riporter, és pénzért bárki bármire hajlandó. Az infernóra hajazó kontinensen ámokfutásba kezdő Knox házaspár világraszóló nagy szerelme sem más csupán, mint perverz testi-élmény, egy kis féltékenységgel megspékelve.

A média igazából annyira jó téma, hogy önmagában képes tartalmat hordozni, így Stone inkább a képi megjelenítésre gyúrt rá. A videoklippek vágástechnikájának filmre adaptálását biztosan az elsők között valósította meg, ráadásként még csak öncélúságról sem beszélhetünk. A zeneválasztások és vágások is akkora telitalálatnak bizonyultak, hogy én a Rock’n Roll Niggert meghallgattam utána még vagy százezerszer. Állandóan bevillanó flashbackek, groteszk rajzfilmfigurák, ferde kameraállások, lassítások, csupa-csupa finom apróság, amik olyan mesterien követik egymást, hogy még csak be sem sokallunk tőlük a játékidő alatt. A legjobbak persze (szerintem legalábbis) az alánevetős TV sorozatokat idéző családi nagyjelenetek.

A film két ponton azért túlmutat egy okoskodó szatíra szintjén, az egyik, amikor lelövik az indiánt, ami egyértelmű hiba, a másik pedig a zseniális finálé, ahol Wayne Gayle rádöbben, hogy neki bejön az öldöklősdi, de a morbid logika mégis azt kívánja, hogy élő adásban kelljen kinyiffannia. Gyilkos házaspárokból tehát épp úgy nem tanácsos sztárokat kreálni, mint 15 éves kislányokból Megasztárokat. Stone saját hazája érdekében ismét kész volt földbe döngölni a csillagos lobogót, és mivel is tehette volna meg ezt jobban, ha nem egy karikatúrával?

Érdekesség képpen még itt egy klipp Juliette Lewissel, akit egyébként inkább olyan énekesnőként tartanak számon, aki néha szerepel filmekben is, de nem alaptalanul.

"Ebéd? Viccelsz? Csak a pancserok ebédelnek."

Gordron Gekkó (Michael Douglas) neve hallatán az ambíciózus pénzemberek mind maguk alá csinálnak, hisz a tőzsde nagykirálya az öreg, mindig nagyot kaszál, sosem veszít. És hát persze, nagy kedvvel bújik ki a szabályok alól. A tetejébe még csúnya is, meg ráncos. kapzsi és ravasz. Nem túl szimpatikus, mi? Nem úgy, mint Bud Fox, (Charlie Sheen) a fiatal, jóképű, naív de éles eszű tőzsdeügynök, aki kitartásának köszönhetően megfogja az Isten, pontosabban Gekko lábát. Majd ahogy a pénzügyek fellegvárában egyre magasabbra jut, úgy süllyed el a korrupcióban. Moralitás, becsület. Emberi értékek, amik úgy látszik anélkül vesznek el a törtető rohanásban, hogy az észrevennénk (a plakát szlogenje is találó: "Every dream has a price."). Bud is csak az utolsó utáni pillanatban eszmél rá, hogy amit tesz, káros, s mivel igen lelkiismeretes, nem vigasztalja a cserébe nyert nagy dohány sem. A film végén persze mindenki megkapja a magáét, szóval ne legyetek kapzsik, mert rács mögé kerültök, mindig bízzatok a családotokban, de sose bízzatok a nőkben. Morális mese lezárva, majdnem happy end.

Csakhogy ez így bármennyire is szépen hangzik, a nézőben nem az idilli végkifejlet marad meg, hanem a Buddal tökéletes kontrasztban álló Gekko karaktere. Az ember inkább rá akar hasonlítani, hisz határozott, sérthetetlen, gazdag, ezek pedig azonosulási pontot adnak. Mindehhez hangzatos elveket is kreált, mint hogy „a kapzsiság jó”, „a szerelem egy mítosz”, amiket mi magunk is akármikor elővehetünk, amikor épp cinizmusunknak akarunk hangot adni. És sajnos azt sem mondhatjuk, hogy nincs igaza.

Hogy ki, miként értékeli a szereplőket, az személyiség függő. Ahogy a fent említett idézet is tökéletesen leírja, a Gekkóhoz hasonló emberek olyan indivídumok, akiket nem hat meg mások véleménye, és szentül hiszik, hogy saját döntéseik a jó döntések. Így az ő szemükben Bud valószínűleg egy pancser marad, hisz börtönbe kell mennie, és csóró marad. De azért szúrja az oldalukat, hogy ez a pancser így keresztbe tudott tetnni…

De megmondom őszintén, az enyémet is szúrja. Stonenak ezúttal talán hagynia kellett volna a tanmesét, és akkor a Tőzsdecápák lenne a filmtörténelem egyik legkiábrándultabb filmje. Persze, meg kell hagyni, hogy így is képes elég borús képet festeni.