Ahol a szerzői és a műfaji film határai összemosódnak, és a ponyva eggyé válik a művészettel, ott születnek meg a zseniális holland rendező, Paul Verhoeven legjobb munkái. A Robotzsaru, amellett hogy egy kiváló mozi, egyben hű korkép is. Hiszen ami a Reagan-éra éveiben célpontként szolgálhatott, azt a fémpáncélba bújtatott igazságosztó célba is vette (lsd. a nagyvállalatok előretörése, a cinikus média, vagy akár az erőszaktól duzzadó rendfenntartó erők). A film, a nem is oly távoli jövőben játszódik, ahol Detroit városa már a bűnözés melegágyává vált. Az országot különböző szervezetek tartják kézben; a túlnépesedett társadalom fogyasztói idiotizmusát fenntartva, a televízió segítségével. A vezető kereskedelmi szervezet, az OCP, egy új és radikális igazságszolgáltatási koncepciót hoz létre, a Robotzsaru-programot. Ennek keretein belül születik meg az elhunyt rendőrtisztből, Alex Murphy-ből, a robotikus testrészekkel működésben tartott szuperkopó, más néven a Robotzsaru. Persze ő nem csak a fémpáncél miatt lesz a rendszer tökéletes része; a detroiti rendőrséget felvásárló multinak a legnagyobb haszna benne, hogy nincs neve, csak programot hajt végre – ergo nem más, mint egy lélektelen termék. Így a Robotzsaru csak a kishalakra vadászik, a nagyokat békén hagyva, hiszen őket program védi, ellenük ő mit sem tehet. Ám a fellázadt gépektől való félelem itt új értelmet nyer (Terminator) - ezúttal az emberek a korruptak, a robot a tisztességes.
Bár a filmben megjelennek a hagyományos bosszúfilmekre és a kor stílusára jellemző elemek, mégis jóval túlmutat önmagán. Az erőszakos szatíra, egy programjától függő gép és az érzelmeitől sarokban tartott ember harcát mutatja be. És bár az ember kontra gép harca előrevetíti a kilencvenes évek fő műfaji irányzatát, itt még képes újdonságként hatni – igaz, egy név a film végén, rámutat melyik az erősebbik fél. A Videodrome mellett, talán a Robotzsaru volt a nyolcvanas évek legelőretekintőbb alkotása.
A kékes-szürkés képi világ, Verhoeven operatőr társának, Jost Vacano-nak a keze munkáját dicséri. Külön piros pont az alkotógárdának azért, amiért képesek voltak elrugaszkodni az akkoriban oly divatos apokalipszis-filmek káoszától (ami a Mad Max-en kívül nem sok produkcióban működött). A viszonylag alacsony költségvetés pedig egyáltalán nem látszik meg rajta, a trükkök egész jól sikerültek, néhol ugyan megmosolyogtatják az embert (leginkább a stop-motion technika miatt), de akárcsak a rendező ezt követő munkájában, Az Emlékmásban, sok probléma itt sincs velük. A zenei főtéma Basil Pouledouris talán legjobb munkája. Az epikus hangszerelés, és a hősi induló tökéletes elegye lett - mely ha jól emlékszem hónapokig még a csengőhangomként is funkcionált… :)
Érdekesség, hogy a Dredd Bíró és a Vasember ihlette figura főszerepére Schwarzenegger neve is szóba jött, ám a rendező semmiképp sem szerette volna, hogy egy másodrangú Terminator filmnek könyveljék el filmjét még a megjelenés előtt, így inkább Rutger Hauer-t kívánta megnyerni a szerepre. A szintén holland származású aktor azonban nem jött ki túl jól a rendezővel, így került Peter Weller-höz a szerep, akit leginkább az Elhagyott Bolygóból, vagy a zseniális Meztelen Ebédből ismerhetünk – bár legutóbb találkozhattunk vele a Dexter 5. évadjában is, a tenyérbemászó Liddy karakterébe bújva. A franchise még 2 epizódot élt meg, bár ezek közül a harmadik már hatalmas bukta lett. Még utolsó bőrlehúzásként megpróbáltak egy tévésorozatot kihozni az alapanyagból, de a várt nézettség hiányában, csak egy évadot élt meg. 2012-re ígérik a legújabb remake-t, amit a sztori nagy rajongója, Darren Aronofsky fog levezényelni.
Az elejétől a végéig lebilincselő filmben Verhoeven újraértelmezi a képregény-alapanyagot, megalkotva a műfaj egyik örökérvényű klasszikusát, ami túl jó ahhoz, hogy egyszerű kommerszfilmként leírjuk.
