Az emberi agy az egyik legkomplikáltabb dolog a világon... és az orrunk mögött van."Ezzel a szellemes egysorossal Gondrynak sikerül nemcsak főszereplője, Stephane, hanem úgy általában az ember létkérdéseinek abszurditását is lezserül összefoglalnia. De nem éri be holmi dogmatikus megállapításokkal, és a kliprendezőből avanzsált filmdirektor 90 perces játékidőt kerekít szárnyaló fantáziájának.
Ami ezúttal egy kicsit hosszúnak tűnik. Stephane apja halála után költözik haza Mexikóból, ahol egy unalmas munkahely, és a szomszéd testvérpár (Zoé és Stephanie) várja. Romantikus történetünk a megszokott íven halad, csak a második felében folyik nagyon egybe, és akkor kicsit mocorogni kezdünk, hogy hol is vagyunk valójában? Gondry nemcsak a valóságot és az álmokat keveri össze Stephane történetében, mellette a gondolatokat is gyakran vizualizálja, ezzel folyamatos bizonytalanságban tartva a nézőit.
A fantázia az egy jó dolog, gondolom ezzel nem vitatkozik senki. Illetve hogy, de. Nem árt, ha van belőle egy vödörre való, persze, de sosem jó túlzásokba esni, főleg ha örök álmodozóként már nem vagyunk képesek különbséget tenni realitás és irrealitás között. Stephane pedig ezzel küszködik, és csak az utóbbiban jönnek neki össze a dolgok, míg a relatív valóságot csak egy pocsolyához hasonlítja. Az más kérdés, hogy ő erről nem nagyon tud, így nem is éli meg nagy traumaként. Mivel kezdettől fogva az ő szemszögéből látjuk a dolgokat, sok jelenetnél sosem lesz világos, hogy álomnak volt-e szánva egyáltalán. Valóság és álom ilyen szintű elmosása azt feltételezné, hogy Gondry számára talán teljesen mindegy, a lényeg hogy lehetőleg boldogságban, szerelemben, sikerben éljünk, csakhogy nagyon csúnya vége van a filmnek: a zárójelenetben rendezőnk hirtelen nézőpontot vált, és a lány szemével láttatja Stephanet. Hogy hogyan értékeli a fiú problémáját, csak rajta múlik. És persze rajtunk is, ha hasonlóval akad dolgunk.
A romantikus háttér sztori inkább csak ürügy arra, hogy a stop-motion féle zenés klipeket egymásra fűzve Gondry felvessen néhány lételméleti kérdést, de ettől még cseppet sem érdektelen, csak éppen olyan, mint minden más kapcsolat, azzal a különbséggel, hogy az állandó félreértések és bonyodalmak - amik gátolják a szerelmeseket az egymásra találásban - ezúttal mind Stephane élénk fantáziájának a szüleményei.
Minden kuszasága ellenére a film van annyira összetett, mint mondjuk az agy. Például Stephane agya egy Wc papírból készült stúdióként van ábrázolva, aztán a film közepén vízbe hajítanak egy TV-t, mondván, hogy sok benne a hülyeség. Vagy megemlítenek másféle fantáziát, földhözragadt fantáziát, szexuális fantáziát, amiben Stephane egyik munkatársa (Alain Chabat lubickol) bővelkedik is. Ahogy ő is mondja, nem egy kreatív ember, egyszerűsége folytán azonban annál komikusabb figura. A szomszéd testvérpárt alakító Charlotte Gainsbourgnek (Stephanie) és Emma de Caunesnek (Zoé) is elég pár képkocka ahhoz, hogy testvéri barátságukat megkérdőjelezhetetlenné tegyék, pedig Zoé alig szerepel a későbbiekben. Gainsbourg pedig tipikus francia nő (már ha igazat adunk a közhelyeknek), nem az a bombázó alkat, mégsem tudod levenni róla a szemed. Stephane anyja ugyancsak keveset szerepel, de az is szolgál tanulságos megállapításokkal: ő például mindig az egzisztenciális férfiak után ment, abban reménykedve, hogy akkor majd magát is megtalálja. És így tovább. Stephane agyának majd minden mondata egy-egy metafizikai megállapítás, kérdésfelvetés, és az egészben az a szép, hogy ez egyáltalán nem tűnik fel. Csak ha nagyon figyelünk, és kritika írására adjuk a fejünk a film után.
