Vagy inkább Ferdinand? A francia újhullám egyik leggyakrabban emlegetett filmjének címszereplője identitás zavarban szenved, ezzel ellentmondva önmagának és alaposan megzavarva a befogadókat. Godard nagy durrantása, a Kifulladásig pimasz, szokatlan és elgondolkodtató film volt, de közben piszok élvezetes. 5 évvel később, a mester másik nagy klasszisáról már csak a szokatlan és az elgondolkodtató mondható el, mert élvezni már nem olyan könnyű, mivel annyira dúskál a kulturális utalásokban, hogy csakhamar unalomba fullad.

Godard 5 évvel korábbi filmjében Michael nem csak a társadalomra hányt fittyet, hanem úgy mindenre, mondhatni, hogy egy faragatlan tahó, egyénisége mégis izgalomba hozta az embert és szerethetővé tette Belmondo figuráját. Ő irodalmi idézetek nélkül is tudta ki, és mit akar. A Bolond Pierrotban Godard művészetfelfogása annyit változott, hogy a művészetet kiemeli és behatóan tanulmányozza Pierrot figuráján keresztül, aki még mindig az önmeghatározással van elfoglalva, pedig van legalább olyan gátlástalan, mint elődje. Szereti az irodalmat és a festészetet, és miközben hajszolja a kötetlenségeket, a természetben sem tud elszakadni mindezektől. Szerelme, Marianne viszont sosem próbálja megfogni a dolgokat, zenéből és énekekből táplálkozik, de ettől még nem lesz érzékenyebb figura, csak kegyetlen. Azt teszi, amihez kedve van, míg Pierrot megtört személyiségében ott van a racionálisan gondolkodó ember is. Talán túl sokat is agyal, mert amíg ő szemlél és sodródik, Marianne aktív és legalább ennyire irracionális. Másfelől mégis kötött, hisz sajnálja az elégett pénzt, amiből San Franciscoba mehettek volna. Pierrot ezzel szemben hosszas kultúr-történelemmel rendelkező városokat említ, mint Firenze. Amikor arról beszélnek, hogy mi fontos számukra, Pierrot ugyanígy a művészethez köthető dolgokat sorol fel (ambíció, remény a dolgok változása), míg Marianne a természethez köthetőeket (ég kékje, zene hangja). Pierrot és Marianne párosa viszont szabályosan kivégzi egymást, mert minden ellentétük ellenére egyformán gátlástalanok, ahogy a film elején Godart definiálja is a filmet (egy Hollywoodi filmrendezőn keresztül, aki a Romlás Virágait akarja megfilmesíteni, már ez is groteszk), csupa érzelem az ő létük: szerelem, gyűlölet, erőszak és halál, akár egy csatamező. A film pedig ehhez a kijelentéshez híven kaotikus. Marianne azt mondja, hogy jobb lenne, ha az élet egy regényhez hasonlítana. Ha az idézetek a szimbolistáktól és az izmusok korából bevillanó festményeket nézzük, ebben a töredezett, nehezen követhető történetvezetésben, a nagy zűrzavarban valahol tényleg ott lapul a tudatosság és a logika, a hasonlóságok végtelensége. Ez a széttöredezettség egyébként is jellemző a modern művészetre.

Pierrot azt mondja, hogy van szerkezete a látáshoz, halláshoz, beszédhez, de ezeket különálló szerkezeteknek érzi. És már megint a szimbolistáknál lyukadunk ki, szegény ördögöknek ugyanez volt a problémája. A Bolond Pierrotban tehát az a legszebb, hogy idézzen bárkit, történjen benne bármi, legvégül ugyanabba a tanácstalanságba fullad, amit az ember a paradoxonok sorával kezdeni szokott. A szereplők önhibáikkal együtt elbuknak, de Pierrot a fináléban azért még elejti hogy "de hülye vagyok", ezzel is alátámasztva, hogy fogalma sincs mire jó ez az egész, de azért mégis csak van.

Hogy hőseink nem találják helyüket a civilizációban, az már az elején világos, Belmondo szomorkásan elmélkedik, amikor az egyik üresfejű, jól láthatóan a burzsoát képviselő hölgy leinti, hogy hallgasson, mert fárasztó. Belmondo erre lezserül csak annyit mond, hogy a magányos emberek sokat beszélnek. Így hát világgá megy, elhagyja családját, nevet változtat, de az áhított harmóniát nem találja meg Marianneval sem, mert a nő szeszélyes és veszélyes, a szerelem meg nem a nyugalomról szól.

A beékelt festmények is mintha egyszerre több funkciót látnának el, néhol csak hangulatfestő erővel bírnak (Van Gogh=zaklatottság), míg másutt a film lemásolja ugyanazokat a pózokat, beállításokat, vagy helyettesíti azokat (Anna Karina ollóval belevág egy Picasso képbe, s legközelebb a törpe nyakában látjuk viszont az ollót. A festmény alakjába is pont ott vágott bele. A festmény később is visszatér, Pierrot kékre festi az arcát, amit a végén kubista módra darabokra is robbant. Vagy amikor Marianne azt mondja Pierrotnak, hogy szereti, Godard a mozgolódó, nyugtalan rókát filmezi, ezzel is megkérdőjelezve a lány őszinteségét) de az is megesik, hogy inkább a narrációval köti össze a képeket. Ha már képzőművészet, akkor hogy témánál maradjunk, a tömegkultúra egyik legkedveltebb formája, a képregény is visszatérő szereplő, ezzel kifejezve a művészet végleteit, Pierrot mindvégig magával visz egy színes albumot is.

Az igazság az, hogy minél többször nézzük meg a filmet, annál izgalmasabb lesz. A legelején még azt írtam, hogy néha unalmas. Többszöri újranézés után már csak az izgalom lesz egyre és egyre nagyobb, hogy vajon mi újat találunk benne?

Mielőtt David Gordon Green teljesen elvesztette volna a humorát – igen, most a Király! féle csalódásra gondolok, amiben annak ellenére is bíztam, hogy a középkor nehezen összeegyeztethető a fűvel -, megrendezte 2008 talán legütősebb vígjátékát. Az elmúlt pár évtizedben gombamód elszaporodó füves vígjátékok filmes körökben csaknem legalizálták a füvezést, s ezen filmek láttán mi magunk is elgondolkodunk rajta, hogy ugyan milyen laza dolog lehet már az egész életünket betépve tölteni? Az Ananász Expressz viszont ezek között is kiemelt dicséretet érdemel, mert túlmutatva a téma határain, igen abszurd módon, csöppet sem görcsölve, de mégis csak egy nagyon fontos dologról mesél. Elcsépeltnek hangzik ugyan, és az összes Pixar-film is ezt sulykolja, de úgy látszik a barátság tényleg mindenek fölött áll.

Seth Rogen és James Franco párosának lezserségéről nem lehet szuperlatívuszok nélkül beszélni, s a történet előrehaladtával Danny McBride is csatlakozik hozzájuk. Valószínűleg a való életben is hasonló könnyedséggel veszik az akadályokat, és jókat söröznek a producer Judd Apatow nappalijában, akivel korábban a remek Freak & Geeks sorozatot jegyezték.

Jelen filmünk a Apatow-istálló legelső versenyzői közé tartozik, így még nem mutatkoznak rajta a fáradtság jelei, nem úgy mint a már említett Királyon, vagy hogy mást ne mondjunk, a szintén idei Koszorúslányokon és a Zöld Darázson. Ha a 40 éves szűz arról szólt, hogyan találja meg valaki kicsit megkésve az igaz szerelmet, akkor az Ananász Expressz arról szól, hogyan hagyjuk a francba az egész romantikus idillképet. Dale Dentonnak (Seth Rogen) nincsenek nagy életcéljai, hétköznapjait a munkájával és füvezéssel tölti, miközben csodaszép középiskolás barátnőjére (Amber Heard) féltékenykedik. Ezt leszámítva tehát szociális élete a nullát is csak alulról veri, egészen addig, amíg bele nem gabalyodik egy korrupt díler gyilkossággal tarkított üzelmeibe, és kezdetét veszi egy ütős akció-vígjáték. A sors úgy hozza, hogy a légből kapott kalandot saját összekötőjével (James Franco) kell átvészelnie, a továbbiakban a film ennek a kapcsolatnak nagyítja fel a kisebb-nagyobb kríziseit, így szolgálva még több poén forrással, de a komolytalanság mögött nagyon is emberi reakciók lapulnak. Összeveszés-kibékülés, haver haverjával való haverkodás, elbizonytalanodás és visszatérés, hogy a végén ezer sebből vérezve is, de jóízűen falatozzanak a közeli fánkosnál. James Franconak a nagyit leszámítva addig sem volt nő az életében, McBride pedig tétovázik ugyan, amikor választania kell a testi örömöket ígérő, hamarosan szabaduló felesége és jóbarátai között, végül a helyes utat választja, és 200 kilométerperórával szántja fel az ellent. Seth Rogen figurája pedig hiába kezdi visszasírni magát csinos macájához, végül hirtelen megembereli magát, és lecsapj a telefonkagylót, elvégre nem romantikus drámában vagyunk! Ekkor egy kicsit irigykedünk is rá, bárcsak nekünk is könnyedén menne az ilyesmi. Gordon Green és forgatókönyve viszont nem feledkezik meg ábrázolni a rossz oldalon üldögélők baráti viszonyát sem, ami bizalmatlanságba fulladva végül gyilkossággal zárul. Ami még rengeteget dob Green filmjén, az az ütős soundtrack, amitől garantáltan jókedve lesz mindenkinek, no és a teljesen abszurd és komolyan vehetetlen jelenetek. MacBirde legalább háromszor hal meg, de minden egyes visszatérésével alaposan bemutat a hasonló narratívájú filmeknek. Sokszor nézős darab, rosszkedv ellen egyenesen kötelező.