Marilyn Monroe személye köztudottan szex-szimbólumnak számít, mind a mai napig. Ha a színésznő nevét, egy mozihoz kéne kötni, biztos vagyok benne, hogy a Kallódó Emberek mellett, ez az alkotás lenne az, ami először beugrana az embernek. Nem véletlen, hisz Billy Wilder klasszikusa – ha nem is olyan pikáns és szexuálisan túlfűtött, mint korában – mit sem vesztett humorából az évek során.
Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) állástalan zenészként járják a húszas évek Chicagóját. Miután sikerül nekik az utolsó centjeiket is szerencsejátékon elherdálniuk, a két muzsikus szemtanúja lesz egy véres gengszter-leszámolásnak. Balszerencséjükre, az egyetlen menekülési lehetőségük, ha női ruhákba öltözve, beállnak egy Miamiba tartó női zenekarba. Tervük sikerességét némileg bonyolítja, hogy Joe szerelmes lesz az együttes énekes pacsirtájába, a gyönyörű Sugar-ba (Marilyn Monroe).
Kevesen tudják, de az '59-es film bizony egy remake. Méghozzá az a nyolc évvel előtte készült, német Fanfaren der Liebe újragondolása. Persze közel sem véletlen, hogy az osztrák származású rendező, épp egy német vígjátékot adaptált a tengerentúlon.
Sokak kedvencének a forgatása azonban korántsem zajlott olyan vidám hangulatban; Monroe állítólag kezelhetetlen volt a felvételek alatt, és hírhedté vált folytonos hisztijeiről. Wilder ki is szerette volna dobni a produkcióból, ám a United Artists stúdió ragaszkodott az akkoriban oly felkapott színésznőhöz. Így a rendezőnek le kellett nyelnie a békát, és elviselnie, hogy Monroe rendszeresen elkésik a forgatásokról, és csak súgótáblák segítségével képes elmondani szövegét.
Billy Wilder, a filmet fekete-fehérben forgatta (ez egyébként egy újabb konfliktust szült a színésznő és a direktor között), pedig ekkor már a legtöbb mozit színesben vették fel. A rendező arra hivatkozott, hogy a két főszereplő végtelenül rusnyán néz ki a színes vásznon, így ez a megoldás jóval előnyösebb min a főszereplők, mind, maga a produkció szempontjából.
Sokak kedvencének a forgatása azonban korántsem zajlott olyan vidám hangulatban; Monroe állítólag kezelhetetlen volt a felvételek alatt, és hírhedté vált folytonos hisztijeiről. Wilder ki is szerette volna dobni a produkcióból, ám a United Artists stúdió ragaszkodott az akkoriban oly felkapott színésznőhöz. Így a rendezőnek le kellett nyelnie a békát, és elviselnie, hogy Monroe rendszeresen elkésik a forgatásokról, és csak súgótáblák segítségével képes elmondani szövegét.
Billy Wilder, a filmet fekete-fehérben forgatta (ez egyébként egy újabb konfliktust szült a színésznő és a direktor között), pedig ekkor már a legtöbb mozit színesben vették fel. A rendező arra hivatkozott, hogy a két főszereplő végtelenül rusnyán néz ki a színes vásznon, így ez a megoldás jóval előnyösebb min a főszereplők, mind, maga a produkció szempontjából.
Na de elég ennyi, a film hátteréről, nézzük, mit nyújthat nekünk ez az időtálló alkotás: A nőnek öltöző férfi klasszikus komikai elem volt az akkori színházi életben, így várható volt a téma filmre adaptálása. És ha nem is a Curtis-Lemmon féle páros volt az első ilyen duó, kétségtelenül ők a legemlékezetesebbek. A komikai érzéke mindkét „nőcsábásznak” hatalmas, és emellett, hitelesen is hozzák figurájukat. A rendezőnek a könnyedebb munkái közé sorolható a mozi, attól függetlenül, hogy milyen sötét noirokkal indította a karrierjét. A film sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy a rendező ez után szinte csak komédiákat készített, egészen a nyolcvanas évekig.
Lehet, hogy a film nem minden idők legjobb mozija, de kétségtelenül az egyik legszórakoztatóbb. A Van, aki forrón szereti egy egyszerű film, felemelő alakításokkal, amit még ma is vihogva néz végig az ember, és bármikor elővehet, újra, meg újra, meg újra…
