A Sir Arthur Conan Doyle tolla nyomán megszületett Sherlock Holmes karakterét biztos, hogy mindenki ismeri. Az először 1887-ben megjelent londoni detektív történetét, az elmúlt 125 évben már rengeteg oldalról ragadták meg a különböző, vállalkozó kedvű rendezők. Az első – nyomtatott - megjelenés után 122 évvel (2009-ben) azonban egy új interpretáció született, a jó öreg, kockás ruha fétisben szenvedő nyomozót teljesen új oldaláról bemutatva, Guy Richie adaptációja alapján. Akkor el kellett ismernem, hogy egy rendkívül sokszínű, ilyen formában eddig még színre nem lépett, remek színészi munkával megjelenített Holmest varázsoltak a mozivászonra. Egy ilyen jó kezdet után nem csoda, hogy szorongva és egy jó nagy adag szkepticizmussal vártam a folytatást.
Amit kaptam nem igazán lepett meg, tekintve, hogy az első rész sikerén felbuzdult közönség valami hatalmas produkcióra számított. Ebben a kritikában a központi jelentőséggel bíró karakter-vonulat mentén szeretném megragadni a Guy Richie film második részét, mivel ez az, ami pozitív csalódást okozott az első részben, gyakran libabőrt „csempészve” a hátamra.
A rendező egy olyan Sherlockot alkotott akkor, aki egy briliáns elme, azonban zsenialitását nem tudja kezelni, tehát szüksége van egy olyan kézre, aki kirángatja a kéthetes, alkoholmámoros, maximálisan szétcsúszott szobamagányból (itt jön a képbe Watson doktor) és értelmes cselekvésre készteti. Holmes kiváló megfigyelőképességgel, taktikai és formaérzékkel, valamint - alapvetően szellemi adottságaira épülő – fizikai készségekkel is rendelkezik. Mindemellett a tudatosság álcája mögött meglapuló, elemi rendetlenség lakozik lényében, ami sebezhetővé és tökéletlenné teszi. Különleges ízt ad a karakternek, hogy személyisége a rezignáltságból fakadó érdektelenség és az emiatt kialakult dekadens viselkedés - alkoholizmus, szerencsejáték, illegális verekedések, drogfogyasztás, kicsapongó szexuális élet, a törvények semmibevétele – mellett alapvetően hordozza magában a klasszikus lovagi tulajdonságok árnyalatait. Ezen azt értem, hogy hősünk sajátos értékrendjén belül erőteljesen jelen van egyfajta empátia és a metafizikai jóra való törekvés, ami ellenpontozza a zsenialitása és erőteljes emberismerete okozta kiábrándultságot. Ráadásul az egyetlen olyan nőbe szerelmes, aki képes volt még őt is lóvá tenni. A végösszeg: egy, a hiúság váza mögé rejtőző, alapvetően kiábrándult, rendszerbe törhetetlen, szétcsúszott zseni. A lényeg, hogy sebezhető, és ez a sebezhetőség és megbízhatatlanság szülte a jóízű, komikus jeleneteket a 2009-es feldolgozásban.
Ezek mind olyan elemek, amelyek hiányoznak a mostani Holmes filmből. A szuperprodukció, egy közhelyes, Amerika Kapitánnyá degradált, minden árnyalatot nélkülöző, tökéletes és sebezhetetlen szuperhős karakterét erőlteti a filmvászonra. Az alapelv: a hollywoodi álomgyár az amerikai ízléshez szabott filmeket gyárt az esetek kilencven százalékában. Amennyire ez nem valósult meg az első részben, annyira üvöltött a másodikban. A rendező az összes olyan hibát elkövette, amit a sok ezer sekélyes akciófilm, szinte mindegyikében elkövettek már, ötvözve a modern technológia által nyújtott – rém rosszul alkalmazott – lehetőségekkel. Az alkotás ezer sebből vérzik: különböző történelmi, fegyvertechnológiai, orvostudományi tévedések, emberfelettivé maszkírozott (szellemileg és fizikailag), vagy éppen szélsőségesen leejtett karakterek (Watson), fizikai képtelenségek, valószerűtlen helyszínek Gyűrűk Ura kastéllyal, túlzott aprólékosság vagy éppen mérhetetlen elnagyoltság, nevetséges patetikusság és heroizálás („túl nagyot akarok” jelenetek, Wagner-művé dagadt zenei betétekkel), erkölcsi tanmesévé, a jó és a rossz küzdelmévé degradált történet, kiszámíthatóság szinte végig a filmben, az első rész bravúrjainak közhelyes ismételgetése, az újdonság hiánya és még sorolhatnám. A lényeg, hogy úgy látszik Guy Richie nem volt elég kreatív, sem a történet méltó továbbviteléhez, sem az emberi (!) módon komplex és valóságos karakterek megalkotásához. Valószínűleg a múzsák csak kevés csókkal illették a rendező homlokát, vagy éppen túl nagy volt a sikerorientáció nyomása.
A legfájdalmasabb az, hogy a két részben két abszolút különböző Sherlock Holmest kapunk. Hogyha ezt a két karaktert összevegyítenénk, akkor egy iszonyatosan ocsmány torzszülött lenne az eredmény. Ez a groteszk lény úgy jelenne meg a fizikai szinten, mint egy, az egyik oldalon tökéletesen szálkás, szépen, ízlésesen izmos, egy gramm felesleges testzsírral nem rendelkező „szépfiú”, akinek a másik – mondjuk a bal – oldala egy agyonszteroidozott szuperhőshöz hasonlít. A mozizás idején folyamatosan az Amerika Kapitány nevezetű, USA-propaganda karakter járt a fejemben, aki a 2011. július 19-én vászonra vitt új adoptációban egy kis „girnyó”, Tóth Árpád testalkatú („Vézna, szánalmas figura én. Én, én.”) emberből, egy elpusztíthatatlan, golyóálló szuperhőssé transzformálódott. Nagyon sajnálom Sherlock Holmest, hogy neki is ilyen szintre kellett süllyednie az Árnyjáték című alkotásban. Nincs is ennél nagyobb veszteség, a történet így alapvető mozgatóját kényszerül nélkülözni, lényegtelen kilégzés élettartamú művé degradálódva.
A kérdés csupán annyi, hogy lehetséges-e egy ekkora – véleményem szerint megérdemelt – népszerűséget kivívó, gigászi költségvetésűvé dagadt filmet úgy folytatni, hogy az ne váljon egy minden szempontból súlytalan, elcsépelt, gyenge kohéziójú, kifogyhatatlan jövőbeli szuperfegyverekkel és valószerűtlen jelenetekkel operáló, legalább két-három alkalommal feltámadó, hibátlan szuperhőssel megfűszerezett giccsprodukcióvá (családi mozivá)? A válasz: nem lehetséges, de a remény hal(t) meg utoljára.
