Megosztom

Luc Besson francia rendező talán leglegendásabb kultuszfilmje az 1994-es Leon, a profi. Az alapötlet pofon egyszerű: Végy egy magányos bérgyilkost, aki arctalan szürke egérként él New York-ban, egy bosszúra szomjas tinit és egy őrült zsarut. Leon (Jean Reno) karaktere meglehetősen szűkszavú, de a feladatait kíméletlen pontossággal végrehajtó bérgyilkos, igaz néha lőtt sebbel is esik be a zuhany alá. Lepukkant bérházakban rejtőzködik és egyetlen társa gondosan ápolt növénykéje, na meg szemkápráztató „szerszámoskészlete.” Élete fenekestül felfordul, amikor a szomszéd családot, a piszkos kábítószerügyletekbe került apa vétsége miatt a korrupt zsaru, Stansfield (Gary Oldman) bosszúból kiirtja. Az egyetlen túlélő a tizenkét éves Mathilda (Natalie Portman), akinek magányos hősünk megmenti az életét, és hosszas unszolás után maga mellé veszi, s még arra is hajlandó, hogy megtanítsa a lánynak a „tisztogatás” fortélyát. A szenvtelen bérgyilkos úgy gondoskodik Mathildáról, mintha a saját lánya lenne. Kalandos útjuk végére mindketten megtanulják szeretni és tisztelni egymást, s meglátni a másikban az értékeket. Megfogalmazódik bennük az igény egy teljesebb és családiasabb életre. Egymásra találásuk különös jelenség a mai, elidegenedett világban: mindketten szeretetre szomjaznak. Kiegészítik egymást, míg Leon beavatja Mathildát „foglalkozásába”, addig a lány írni, olvasni tanítja, szórakoztatja, kitárja előtte a széles emberi lehetőségek kapuit, megismerteti vele a család fogalmát. Az érzéketlen gyilkológépként startoló Leonról hamar kiderül, hogy érzékeny lélek. Előszeretettel gondoskodik szobanövényéről is. Besson karakterépítésében, azt a furcsaságot véltem felfedezni, hogy a főszereplők érzelmei nem jelennek meg közvetlenül a párbeszédekben, és inkább csak elfojtva lüktetnek a felszín alatt. Kettejük kommunikációja sokszor csak vegetál, de lassan a mondattöredékeken, az arcjátékokon mégis átjön az egymás iránti szeretet és tisztelet.

Az, hogy kettejük viszonya szerelemmé forrósodna teljesen kizárt. Leon inkább szigorú apaként védelmezi Mathildát. Leszoktatja a cigarettázásról és a trágár kifejezések használatáról, illemet igyekszik tanítani az elszánt kislányba. A lány viszont valódi fellángolásának lehetünk tanúi az egyik jelenetben. Luc Besson jól dönt, hogy kerüli ennek részletezését. Kapcsolatukat mély drámaiság jellemzi és elválásuk különösen szíven üti a nézőt, de kontaktusuk ennek ellenére nagyrészt inkább hétköznapian laza, cizellálatlan egyszerűségben ragadja meg a közönséget. Mellettük feltárulkozik még egy jelentős mellékszereplő, Stansfield, (Gary Oldman) aki álmaink legvisszataszítóbb pszichopatája és nem csoda, hogy szinte azonnal gyűlöletünk céltáblája lesz, és azon izgulunk, mikor csapják már le a megállíthatatlanul csipogó, mindenkin gőzhengerként átgázoló elborult zsarut, aki komolyzenei műveltségével kívánja fitogtatni feljebbvalósságát. Minden idők egyik legtalálóbban és leghumorosabban megalkotott antihőse, igazi „főnyereménye” a filmnek. Kevésbé erőteljes, mégis tiszteletre méltó Danny Aiello öreg Tony-ja, aki Leon megbízója. Trikóban, rövidnadrágban és strandpapucsban megjelenő simlis étterem-tulajdonos, aki a maffia titkos becsületkódexét betűről-betűre megtartja: pénzt ad, amikor kell, és tizenkét éves gyermekeket nem bíz meg „tisztogatással.” Ezek mellett a film akcidús és lövöldözéssel tarkított produkció. Zsúfolt utcaképek, szürke motelszobák valamint Tony étterme képezik a legfontosabb helyszíneket. A film vége briliáns a pergős lövöldözések után művészi a cselekmény lezárása.

A filmet minden 16 éven felülinek ajánlom, ezt tényleg látni kell. Igaz a szakma nem jutalmazta kellően annak idején, annak ellenére sikere töretlen és vitathatatlan a rajongók körében. Odaszögez a képernyő elé, nem szabadulsz varázsától.  A film minden mozirajongónak kötelező darab!

Leon a profi jelenet: