A Másnaposok után szépen lassan minden olyan film előkerül, melyben Zach Galifianakis is játszik. Olyanok, mint például ez a kevésbé ismert, de még csak nem is régi történet. A figura kétséget kizáróan jó színész, ám olyan, mint az irodalomban Ady, csak végletvéleményeket hallani róla. Azonban ezt a filmet végignézve biztosan mindenki egyet fog érteni velem abban, hogy végre oda került, ahová való, ugyanis ez a fazon nem normális.
A történet egy tinédzser fiúról szól (Keir Gilchrist), aki időről-időre azt álmodja, hogy le akar ugrani a Brooklyn hídról, és éber állapotban is gyakran elgondolkozik az öngyilkosság lehetőségéről. Úgy érzi túl sok minden nyomja a vállát, túl sok a vele szemben támasztott elvárás, és egyáltalán, túl hamar fedte fel magát előtte a világ végtelen nyomorával. Egyik éjjel azonban az álom ijesztően reálisnak érződik számára, így orvosi segítséget kér, s beutaltatja magát a kórház pszichiátriai osztályára. A fiatalember azonban nem számol a 3. emelet többi betegével, illetve azzal, hogy ide nem lehet csupán egyetlen napra beiratkozni. A sablon pedig megkívánja, hogy ezután barátokra tegyen szert, hogy sokak életét megváltoztassa, becsajozzon és érettebben kerüljön vissza a nagyvilágba. Zach az ő hóbortos barátját játssza el a filmben, aki jó tanácsokkal látja el. Aki látta már az eddigi alakításait, az valami nagyon hasonlóra számítson, csak mélyreható nevetés nélkül.
Az osztály vezetőjét, egyben a fiú személyes pszichiáterét Viola Davis alakítja, akit ismerhetünk többek között a Kétely, a Kéjjel-Nappal, vagy az Ízek, imák, szerelmek című filmekből. Az alakítása azonban nem hordoz semmiféle maradandó élményt, ami talán inkább a karakter felszínességének, és nem magának a színésznőnek a hibája. A felügyelő orvost a Lost egyik ismert színésze, az ott fizikust alakító Jeremy Davies játssza, akit újabb
an A törvény embere című sorozatban láthatunk. A szintén öngyilkos-hajlamú, ám szemrevaló tinilányt, aki megváltoztatja főhősünk életét Emma Roberts alakítja, akit már jó pár fiatalabbaknak szóló filmben láthattunk: Aquamarine, Vadócka; legtöbben azonban a 2009-es Kutyaszállóból ismerhetik.
A rendezők Anna Boden és Ryan Fleck rövid rendezői pályafutásuk alatt mindvégig együtt dolgoztak, a filmjeik számomra mindeddig ismeretlenek voltak, és ez sem az a film, amivel majd kitörnek az ismeretlenség szürkeségéből. A történetet is ő maguk írták, melyben segítségükre volt Ned Vizzini, akinek ez volt az első, és azóta egyetlen komolyabb munkája. A filmen mindez meg is látszik: a párbeszédekből hiányzik a valódi életszagúság, túl sok az indokolatlan kézikamerahasználat, aminek, a kép minőségét elnézve, nem költségvetési okai voltak. Ugyanakkor a történet kevés helyszínnel dolgozik, de azokat a lehető legjobban kihasználták.
Hogy miért áll a film imdb mutatója 7-en, személy szerint nem értem, hiszen ez csupán egy kedves történet a felnőtté válásról, mely nem hordoz extrákat. Arról, hogy a tinédzserek gondjai, melyeket ők maguk komoly dolgoknak éreznek/gondolnak, milyen elenyésző apróságok a felnőttek problémáihoz képest. Arról, hogy a rájuk nehezedő nyomást sokszor csak ők érzik, és a gondjaik valójában nem is olyan súlyosak. De mint írtam, ez csupán egy aranyos tinitörténet, mely maximum csak egyszer végignézhető.
