Igazi kellemes meglepetés, nem várt szívmelengetés, talán így tudnám legjobban és röviden jellemezni a Kalandparkot. Mert bár elismerem képességeit, de nem kimondottan kedvelem Eisenberget, ahogy Kristen Stewart-ot sem. Nem, ennek semmi köze a Twilight-hoz, egész egyszerűen nem szimpatikus egyikük sem, van ilyen no. Az Adventureland azonban olyannyira magával ragadott, hogy kicsit azonosultam Jessie-vel és kicsit beleszerettem Kristen-be... kell ennél több? Szerencsére nem.
1987-et írunk, James nagy terveket dédelget és egyetemre készül. Apját azonban lefokozzák, így a család olyan anyagi körülmények közé kerül, amelyben a továbbtanulás finanszírozása megoldhatatlan. A fiú így otthon reked egy álmos kisvárosban, s képzettsége nem lévén, elvállalja az állások legrosszabbikát: beáll a kalandparkba, magára rántja az egyenpólót és a céllövöldében szedi a zsetonokat. Aztán szép lassan beleszeret a problémás Em-be (Kristen Stewart), akinek se veled, se nélküled kapcsolata van a Kalandpark karbantartójával, a nős Mike-kal (Ryan Reynolds).
Becsapós előzetessel operáltak anno jó két évvel ezelőtt, aki abból -és hát mi másból is lehetne- vont le következtetéseket, az jó eséllyel keserű szájízzel állt fel a film elől: a trailer arra engedett következtetni, hogy egy újabb tinivígjátékot kapunk; ez azonban nem fedi a valóságot, nagyon nem. Van ugyan pár megmosolyogtató poén, de a Kalandpark egy keserédes, ugyanakkor feelgood film, de drámának sem nevezném. Érdekes, de ezzel együtt roppant kellmes katyvasz, ami hipp-hopp belopta magát a szívembe és megmelengetve a közepén is csücsült egy-két napig. Életközeli helyzetek és mindennapi karakterek, úton-útfélen előforduló problémákkal. Olyan film, amiben talán mindenki egy picit magára ismer. Szerettem. Tényleg.
