Mivel sosem voltam nagy Poirot rajongó, nem sok Poirot-ábrázolással találkoztam korábban, de Albert Finney alakítása elsőre megdöbbentett. Detektívünk egy kissé ellenszenves, bogaras járású, fennhéjázó intellektuel, bajszos öregúr, aki kapcsolatait kihasználva, a tulajdonos kiemelt vendég látását élvezve jut az Orient Expressz luxusosztályára. Finney főleg a testbeszédével kelti bennünk a paródia érzetét, ám később egyre világosabbá válik, hogy ez nagyon is hozzátartozik a könyv hű karakterábrázoláshoz, s nem véletlenül nyerte el az írónő tetszését is. Mert Poirot nem ebben a világban mozog, nem úgy beszél, nem úgy gondolkodik, mint mi, egyre elszaporodó irodalmi idézetei is csupán saját szórakoztatására szolgálnak.

Az Amerika-korrajz ezúttal csak nagyon burkolt formában jelenik meg, egyrészt a 30-as években játszódó, másrészt a felsőosztálybeli közeg miatt. Agatha egy arisztokrata család családfáját és ismeretségi körét vázolja fel előttünk, akikben társadalmi hovatartozásuktól függetlenül talál közös pontot, s hozza össze őket Bianchi igazgató vonatján.

Egy krimihez mérten a megoldásig minden a szokott mederben halad, Poirot kihallgatja az utasokat és keresztkérdések révén próbál közelebb jutni a rejtély megoldásához, agyafúrt módon olyan módszerekkel húz ki hasznos információkat, mint a szolgálólány főztjének megdicsérése, vagy az angol gentleman barátnőjével való hangos ordibálás.

Lumet nagy mestere az elsősorban verbális cselekmény vászonra vitelében, ennek ékes bizonyítéka, hogy Poirot mindenre fényt derítő nagymonológja annak ellenére sem tűnik hosszúnak, hogy csaknem fél órát vesz igénybe, de a korábbiakban sem látunk több akciót. Hogy Lumetnek a vizuális ötletekért sem kellett a szomszédba mennie, azt bizonyítandó, amikor film eleji újságkivágásokból montázsolt jelenetben megismerjük a gyermek-gyilkosság körülményeit, vagy amikor kabinok nyugalmát kontrasztba állítja a dübörgő, egyenesen megállíthatatlannak tűnő monstrum, a zakatoló, süvítő, sikoltozó vonat képeivel.

A vonat egyébként is ismert toposz, az idő és tér megszűnése, a modernkor szimbóluma, az elidegenedés félelme, ami most egybecseng a feloldozó megoldással. Poirot az utazás – újabb irodalmi toposz – végére érve nem csak az utasoknak, hanem a nézőknek is választási lehetőségeket kínál a megoldást illetően. A 12 dühös ember után ismét az igazság relativitását és megfoghatatlanságát, az igazságszolgáltatás tűzi céltáblájára, ezzel indirekt módon önmagára reflektálva. Mint ahogy a 12 dühös ember is csupán sugallja a vádlott ártatlanságát, úgy az Orient Expressz is csak sugallja a vádlottak bűnösségét. A film mindezt megfejeli egy hagyományosnak ható filmzenével, ami az eseményeket tekintve mégis groteszknek hat. Richard Rodney Benett dallamai ráerősítenek a boldog végkicsengésre, holott tévedhetetlen detektívünk mégis, mintha vesztett volna…