A hollywoodi „remake-láz” alatt sok tehetséges filmessel ismertetett meg minket az álomgyár, ahogy sok olyan produkcióval is összeakadhatunk, melyek nyüzsögnek a jobbnál-jobb lehetőségekkel. Azt hiszem a The Killer Inside Me az utóbbi kategóriába sorolható. Az már megint más kérdés, hogy sikerült-e az alkotóknak kihasználniuk a történet adta lehetőségeket.Korszakunk egyik legtehetségesebb krimiírójának Jim Thopson 1952-es regényének a második filmre adaptálásaképpen születhetett meg közel fél évszázad elteltével a The Killer Inside Me. Ahogy az 1976-os verzió, úgy biztos vagyok benne, hogy a 2010-es is feledésbe fog merülni, leginkább azért, mert Michael Winterbottom produkciója hihetetlenül ellentmondásosra sikeredett.
A film egy pszichopata elméjébe engedi bekukkantani a nézőt; Lou Ford (Casey Affleck), a halk szavú, texasi seriffhelyettes békésen éli mindennapjait barátnőjével, Amy Stantonnal (Kate Hudson). Tisztelettel bánik a városka lakóival, így ez a tisztelet, viszonzásra talál némi bizalommal karöltve. Ahogy Lou fogalmaz; itt vagy úriember vagy, vagy senki. A fiatal helyettes, tisztában van vele, hogy fényes jövő áll előtte, így nem szeretné visszautasítani a város legbefolyásosabb emberét, mikor arra kéri, tüntessen el egy prostit (Jessica Alba) a városból, mivel kínos helyzetbe hozhatja az ő fiát. Csakhogy legbelül Lou nem az a visszahúzódó ember, akit a helyiek megismertek benne. A pszichopata fiú innentől kezdve megpróbálja úgy csavargatni a szálakat, hogy azok mindenképpen az ő javát szolgálják, persze aki egyszer belekóstol a gyilkolás adta élvezetekbe, nem biztos, hogy egy könnyen le tud állni…
A regény nálunk nem igazán ismert, viszont hazájában kult-státuszt vívott ki az idők folyamán. Ahogy az eredeti műben, úgy itt is a narratív elbeszélői aspektust követi a rendező, ami egyébként egy egészen kellemes hangulatot teremt a filmhez. Ugyanakkor, ez fontos szerepet játszik a történet szempontjából is, hiszen Lou észjárását követve, csak így alkothatunk teljes képet mentális zavarodottságáról és alkothatunk róla pszichológiai diagnózist. Ezzel a filmes nézőponttal már találkozhattunk a Dexter, vagy éppen a Mr. Brooks esetében. Ettől függetlenül Winterbottom egészen más oldalról közelít. Nem ad esélyt arra, hogy igazán megismerhessük a főhősünket, illetve nem engedi, hogy azonosulni tudjunk vele. Nem kapunk tőle éles társadalmi kritikát, ahogy nem célozgat és nem ad konkrétumokat sem. Csak teszi, amit tennie kell, mert valahol belül a személyisége torz és groteszk. Lou motivációi még világosak is volnának - a film közepéig. Onnantól a néző el van veszve, nem igazán érti, hogy a fiatal kopó mit miért tesz. Persze nem ez itt a főbb probléma, hiszen ettől függetlenül a The Killer Inside Me még igenis lehetne egy nagyon jó film. Hiszen adva van nekünk egy elképesztően ellentmondásos, paradox jellemünk, aki maga sem biztos abban mit miért tesz, és ez izgalmassá tudná tenni magát a produkciót. Ám a sztori adta hiányosságok miatt mégsem teszi. Winterbottom a lassú folyású történetmesélést választotta, amit nem biztos, hogy a mozi meg is hálált. Viszont hihetetlenül nyersen és naturalisztikusan képes ábrázolni bizonyos jeleneteket (különösképpen az erőszakot), és ez adja a film magját. Mikor már úgy éreznénk, hogy a történet kezd elsiklani, mi pedig álomba szenderülni, kapunk egy olyan erős pofont, ami szó szerint visszaránt minket a filmbe és képes - ha rövid ideig is - ott tartani minket. Érdekes, hogy azok után, hogy gyakorlatilag mindent látott már napjaink nézője, mégis képes megbotránkozni, egy olyan brutálisan fényképezett jeleneten, mely újdonságot nem igazán tartalmaz. Talán attól ilyen erősek ezek a jelenetek, mert nem dicsőíti az erőszakot, pusztán a maga valójában tárják elénk.
És akkor néhány szót az aktorokról. A kisebbik Afflecknél azt vettem észre, hogy megtalált egy magához illő figurát, akit már a Jesse James-ben és a Hideg Nyomon-ban láthattunk tőle, és nem nagyon mer elszakadni tőle. Igaz, itt nem is volt rá szükség, hiszen ide most pont ez kellett, ezáltal nagyon jól hozza az elmebeteg Lou karakterét. Képes uralni a vásznat, mindenféle komolyabb erőfeszítés nélkül. A többiek a háttérbe szorulnak mellette, még talán Kate Hudson-t emelném ki, és Jessica Alba-t, aki mondanom sem kell, ismét gyönyörű.A rendezés nekem kicsit Coen szagú, de nem a jó értelemben. Winterbottom nagyon szépen építi ki a kisvárosi hangulat atmoszféráját, ám mellette, túlságosan lassan és vontatottan adagolja a történetet. A flasback bevillantása Lou gyerekkorából pedig teljesen felesleges. Ahhoz, hogy lényeges szerepe lehessen a filmben, nem megy bele eléggé. Talán jobb lett volna, ha ez bele se kerül a kész műbe. A film túlzottan erőszakos ábrázolása pedig kissé öncélúnak tűnt nekem, de legalább - mint már említettem – a képernyő előtt tart.
A The Killer Inside Me tipikusan olyan alkotás, ami rengeteg ponton erős, az összképet tekintve mégis nagyon gyenge. Ahogy Lou Ford karaktere, úgy maga a film is erősen paradox. Emiatt sokat gondolkoztam a végpontszámon, de végül arra jutottam, hogy sajnos az adott számnál többet semmiképp sem érdemel.
