Danny Boyle nem egy átlagos rendező. Azon kevés direktorok egyike, akinek ha új filmje közeleg, az emberben elindul valami bizsergés. Egy érzés: most valami különlegeset, valami egyedit kapunk majd. Nem nagy és korántsem túlzó szavak ezek, hisz gondoljunk bele: az ő nevéhez fűződik többek közt a Trainspotting, a Gettómilliomos, vagy a 28 nappal később, mind mind egy mérföldkő és egy kiemelkedő alkotás. Aron Ralston történetét vászonra komponálni azonban -ha lehet ilyet mondani- még az előzőeknél is nagyobb feladat; hisz egy kvázi egyszereplős filmet felejthetetlen szintre hozni nem egy egyszerű történet. Hogy -véleményem szerint- Boyle-nak végül sikerült-e? Nem.
Nem lett felejthetetlen, de úgy gondolom kihozta belőle a maximumot, ebben egyszerűen nem volt több. Nem is olyan rég volt ugye szó a Buried-ről, amiben ugye Reynolds-nak kellett egyedül a hátán vinni a mozit egy sírba zárva, ami a hype ellenére sem sikerült; ott a film simán érdektelenségbe fulladt és belehalt a hibáiba. Itt erről szó sincs, s bár a film elején feltűnik pár -jelentéktelen- mellékszereplő, a feladat gyakorlatilag ugyanaz volt, mint a fent említett mozi esetében: a Ralston-t alakító James Franco-ra hárult a feladat, hogy hitelességével odaszögezzen a képernyő elé. A történet -spoileresen, mert úgy is sokak által ismert-: Aron Ralston fiatalember, a sziklamászás szerelmese, aki minden kalandban benne van. Elkövet azonban két nagyon nagy hibát egy hétvégi akciója előtt: nem teszi el a mindig megbízható svájci bicskáját, illetőleg senkinek nem szól, hogy pontosan hová is megy. A baj pedig mindig ott les: Aron egy szakadékba zuhan, s egy hatalmas sziklatömb odaszorítja a kezét a mélyedés falához, így Ralston a kövek fogságában reked; ha nem tudja 
kiszabadítani a kezét, hát lehet, hogy mindörökre. 127 órányi szenvedés után aztán beletörődik az elkerülhetetlenbe: hogy mentse az életét, levágja a saját kezét életlen kínai késével. Ennél a pontnál egyébként a film jobban hatott rám, mint a Szerb film egésze; Boyle hihetetlenül ráérzett a jelenetre, tökéletesre nyújtotta a szenvedést.
Az úgymond "csúcsig" tartó időszakkal, azaz az 5 nappal, amíg eljutunk a végkifejletig, már nem voltam maradéktalanul elégedett. Bár azt túlzott szigor lenne leírni, hogy untam, azért voltak percek, amikor egy-egy ásítást elnyomtam; de könyörgöm, erről beszéltem: ebből, többet? Lehetetlen. Jár tehát a pluszpont Boyle-nak és jár Franco-nak is, mert nagyon elkapta a karaktert, ennek megfelelően -és zárszóként- a pontozáskor a mérleg nyelve felfelé billen, a filmet pedig ajánlom.
kiszabadítani a kezét, hát lehet, hogy mindörökre. 127 órányi szenvedés után aztán beletörődik az elkerülhetetlenbe: hogy mentse az életét, levágja a saját kezét életlen kínai késével. Ennél a pontnál egyébként a film jobban hatott rám, mint a Szerb film egésze; Boyle hihetetlenül ráérzett a jelenetre, tökéletesre nyújtotta a szenvedést. Az úgymond "csúcsig" tartó időszakkal, azaz az 5 nappal, amíg eljutunk a végkifejletig, már nem voltam maradéktalanul elégedett. Bár azt túlzott szigor lenne leírni, hogy untam, azért voltak percek, amikor egy-egy ásítást elnyomtam; de könyörgöm, erről beszéltem: ebből, többet? Lehetetlen. Jár tehát a pluszpont Boyle-nak és jár Franco-nak is, mert nagyon elkapta a karaktert, ennek megfelelően -és zárszóként- a pontozáskor a mérleg nyelve felfelé billen, a filmet pedig ajánlom.
