Minden félelmünk jogos egy elidegenedett világgal szemben. Minek áltassuk hát magunkat? Andrew Niccol (Thruman-Show, Fegyvernepper) filmje legyen mégis bármennyire amerikai - jóképű színészek, itt-ott felbukkanó, közhelyes jelenetek, melankólikus aláfestés – rendezése van annyira visszafogott, hogy ne hasonlítgassuk mindenféle álmokhoz, vágyképekhez. A Gattacában nagyon könnyen túlsúlyba kerülhetett volna a giccs tartomány, de a biztos kezeknek hála egy felettébb mélyenszántó sci-fi lett a tökéletlenségek végtelenjéről.A közeli jövőben járunk, ahol mindenki génsebészeti úton születik, így mindenki előre meghatározott életet folytat. Ha a szülők atlétát akarnak nevelni, a géneket is úgy programozzák, de ha tudóspalántával álmodnak, hát annak sincs akadálya. Habár az utópia az egyenlőtlenségek eltörlésével kecsegtet, néha így is előfordul egy-két elevenszülés, ezek az emberek pedig a társadalom legalját kénytelenek viselni. Vincent (Ethan Hawke remekül hozza a búskomor figurát) is közéjük tartozik, mert fiatal szülei valamiért Istenre bízták a sorsát, és ő is a hagyományos módon született. Bátyjával már nem követték el ugyanezt a hibát, ő már a jól bevált módszer szerint fogant, a két testvér pedig innentől állandó rivalizálásban áll egymással, Vincentnek mindenért kétszer olyan keményen kell megdolgoznia, mint a génkezelt egyedeknek.
Az, hogy a nem túl távoli jövőben járunk nem oszt-nem szoroz, mert nem cikáznak hatalmas űrhajók, a díszletek is visszafogottak, nem fárasztanak mindenféle hipermodern ketyere bemutatásával, egyszóval sci-fi létére nem válik a külsőségek rabjává. A génkezeléstől eltekintve akár ma is játszódhatna, és bizonyos értelemben a jelenről van szó. Ma is kérdéses, hogy miként használjuk a tudományt, ma is érvényes a szociális vagy faji alapon való megkülönböztetés, így a Gattaca disztópiája közelebb áll hozzánk, mintsem azt az ajánlókat olvasva gondolnánk.
Vincent nagy álma, hogy űrhajós (űrhajós, érted ember, űrhajós, aki távoli helyeken jár, aki elhagyja a Földet!!) legyen Gattacában, és az akadályokat szemfülesen kijátszva, minden emberi találékonyságát összeszedve ügyesen vágja át az űrállomás vezetőit. Felveszi a súlyos balesetet szenvedett Jerome Eugene Morrow (Jude Low zseniális) személyiségét, akit tolószékhez kötött a szerencsétlenség. Jerome, mint a legtöbb génkezelt egyed, maximalista: a második hely kudarc. Kettejük közti különbség nem is a génjeikben rejlik, hanem hogy Vincent csak magának akar bizonyítani, így hát nem is akadékoskodik, amiért Jerome néven fog bekerülni a történelemkönyvekbe, Jerome viszont épp ellenkezőleg áll ezzel. Mindegy ki száll fel Gattacában, csak az ő nevét illesse a dicsőség.
Már-már úgy tűnik, az ember saját akaratából képes valóra váltani álmait, de a végén kapunk egy csattanós pofont, hogy azért mégse. Szerencse, irtó nagy szerencse is kell hozzá. Vincentnek bejött, bár az időzítés nem az igazi, épp akkor megy el, amikor lenne miért maradni.
A szerencse és a véletlen, az elkerülhetetlen, a sors vagy Isten keze, nevezzük, miként jól esik, a biztosíték arra, hogy tökéletes világok ne jöjjenek létre ebben az életben. Mindig születni fognak olyan emberek, mint Vincent, a Jeromehoz hasonlókkal ugyanúgy kicseszhet az élet, illetve a génkezelés sem lehet tökéletes, (ahogy azt Irene -Uma Thurman - esete is bizonyítja.) A géneket kódolhatjuk. De a lélek, az megfoghatatlan és irányíthatatlan, egyszóval paradox marad. Yuppiéééééé! 
