A két legnagyobb képregénykiadó Amerikában a Marvel és a DC. Rengeteg ikonikus figurát köszönhetünk nekik, mint például Pókember, Hulk, Megtorló (Marvel) vagy Superman, Batman, Flash (DC). Ezek a hősök általában egy világban léteznek, tehát egyértelmű volt ezek megalkotása után a következő lépés, miszerint miért ne találkozhatnának? Miért ne harcoljanak egymással, vagy együtt egy közös ellenség ellen? Az egyes szóló kalandokat követték a szuperhős csapatok, amiből a legkiemelkedőbb a Marvelnél a Bosszú Angyalai (Avangers) DC esetében pedig az Igazság Ligája (Justice League). És ahogy megszokhattuk, jöttek az adaptációk. Valamelyik hatalmas bukással és a rajongók felháborodásával zárult, mint például The Avangers: United They Stand. Viszont más próbálkozásnál egy rendes képregény geek bólint és annyit mond: „Na, ez egy rendes iparos munka lett!” Ilyen például az Igazság Ligája.
2001-től futott 2004-ig Amerikában a Justice League (továbbiakban JL), majd 2004-től 2006-ig ment a Justice League: Unlimited (továbbiakban JL:U). Ezek a rajzolók és elkészítési technikák aránylagos változatlansága ellenére mégis különböznek, leginkább a szerkezetet és tematikát tekintve. Először koncentráljunk a JL-re. Két évad készült, kétszer huszonhat epizód, két részes történetekkel, évadzárók és évadnyitók három részben. Ez a sorozat egy takaros kis csapatról szól: Superman, Wonderwoman (amazon hercegnő, erőre körülbelül Superman közelében), Green Lantern (A Zöld Lámpás, egy intergalaktikus rendőrség földi tagja egy erőtereket generáló gyűrűvel), HawkGirl (Idegen madárszárnyakkal és világító buzogánnyal), Flash (A Villám), Martian Manhunter (Alakváltó marslakó) és természetesen Batman, akit azért hagytam a végére, mert eleinte nagyon játssza a rá jellemző magányos figurát, de az első pár rész után teljes tag ő is. Az első részekben kapunk egy eredettörténetet, ahogyan egymásra találtak, megmentették a földet egy idegen inváziótól, majd kitalálták hogy együtt erősebbek és beköltöznek a főhadiszállásba, ami Batman űrállomása. Ez után jönnek a különböző földi és földön túli fenyegetések. Szupergonoszok szövetségei, újabb idegen inváziók, időutazás, alternatív dimenziók, képregényszerű nagyon kemény pózolások, lendületes akciók és banális szövegkönyvek. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez egy rajzfilmsorozat, ami a Cartoonnetworkon futott szombat és vasárnap reggelente, tehát nem várhatunk el mindig kikezdhetetlen logikát és hibátlan eseménysorokat. A gyerekek sem teszik. Vegyük például azt, amikor egy katonára gránátot dobnak. A társa odasiet, épphogy lelöki a gránátot és odébb viszi a társát, ahelyett, hogy a gránátot hajítaná el. És ilyen átgondolatlan jelenetekből sajnos több is van. A hibák és célcsoport ellenére a készítőknek néhol mégis sikerült igazi mondandót csempészni a mesébe, filozófiai és morális kérdéseket fölvetniük. Ez leginkább A Better Word történetnél jön elő. Kezdetnek Superman megöli nemezisét, Lex Luthort, aki valahogy felküzdötte magát az ovális irodáig. Hamar rájövünk, hogy ez a Superman nem az a Superman. Egy párhuzamos világban járunk, ahol nincs bűnözés, nincsenek gyilkosságok, igaz, ennek meg van az ára, mivel az - immár - Igazság Urak egy rendőrállamot alakítottak ki. Ezt követően átnéznek a mi hőseinkhez is, hogy ott is „segítsenek”. Mi tudjuk, mi a jó nektek - ismerős? Meddig tart a hősök (erősek) hatásköre? Mit tehetnek meg és mit nem? Mi az ár, amit az emberiség kifizet a békéért? És ki állítja meg a dolgokat, ha néhányan átlépik azt a bizonyos határt. Summázhatjuk ezt úgy is, hogy: Ki őrzi az őrzőket?
És ez az egyik vonal, amire nagyban épít a JL:U, kevesebb kitérő és elszigetelt történet, inkább egy nagy az egész. Itt már igazán látszik, hogy volt tervük mindennel, valahova tart az egész és nem csak beemelnek egy fenyegetést, amit le kell nyomni.
Az Igazság Ligája ebben a sorozatban már intézményesül. Nagyobb űrállomás, emberi személyzet, transzporterek, egy seregnyi szuperhős és flottányi űrhajó. Ez már érthetően szemet szúr az átlagos halandóknak is, pláne amikor egy erőszakosan terjeszkedő idegen létformát az űrállomás lézerágyújával tartanak féken. Egyik emlékezetes jelenet Batman vitája Supermannel:
- Nem volt más választásunk.
- Így beszél egy igazi Igazság úr!
- Ugyan.
- Istenként ítélkezünk. Szupererős seregünkkel, orbitális halálsugárral. Az emberek jó okkal félnek. Az emberi fajnak esélye se lenne.
Majd elsötétül a szoba és megjelenik a tévében Lex Luthor kampányvideója.
Ami a legjobb, hogy erre a dilemmára nem kapunk választ, mert nincs is. Nem kapunk semmilyen félmegoldást, se hazafias monologizálást a gyengék védelméről. Ja, de. Az folyamatosan van. Nagyjából ez a vonal és az emberiség titkos ellentámadásáról szól az első két évad, a harmadik pedig egy liga-méretű szupergonosz tömörülés szárnypróbálgatásai. Ez a sok moralizálás után kifejezetten üdítő és tökéletes lezárást nyújt a szériának. Megszorongatják a barátainkat, de legalább lehet tudni, hogy kit kell ütni és hogy abba bele lehet adni az elfojtott szexuális feszültségtől kezdve a gyerekkori traumákig mindent.
Az epizódok feszesebbek, köszönhető annak, hogy itt egy sztori egy rész. Rengeteg új karakter és szépen levezetett jellemfejlődések, amik már-már a JL-nél is tetten érhetők voltak. Ez is egy olyan elem, amivel túlteljesítették a rajzfilm iránti elvárásokat. Ez leginkább HawkGirlnél figyelhető meg, aki kívül-belül hatalmas változáson megy át, kitaszított lesz a népe és a földlakók szemében is, újra meg kell találnia magát. Van egy epizód, ami effektíve arról szól, mintha le kéne lőnie a veszett kutyáját. Kitérnék végezetül Flasre, a csapat hülyegyerekére. Nála egy amolyan fordított jellemfejlődés figyelhető meg. Nem ő fejlődik. Mindig is egy bohóc marad, de valahogy egyre többen látják meg benne, hogy több annál, mint aminek látszik. Van néhány saját epizódja, fut például egy kört a médiával is. Az a képessége, hogy gyors, de nem csak gyorsan fut, mindent gyorsan csinál, például gyorsan gondolkodik. („Engedj el! Majd kigondolok valamit, mielőtt földetérek”) Van ideje jól dönteni. Ezért is ő a csapat lelkiismerete. És ha azt hinnénk, hogy a szaladgálásnak és a másodpercenként leadott száz öklösnek nincs különösebb harci kapacitása sebezhetetlen lényeknél, akkor ajánlanám mindenkinek a Divided we Fall című rész bunyójelenetét, Flash vs. Braniec Luthor. Nekem örökre legendás marad.
Amiért ajánlom ezt a sorozatot, az a DC univerzum megismerése, mintegy eszenciáját szívhatjuk magunkba. Egy nagyon jó kis áttekintése ez a hősöknek, gonosztevőknek, viszonyrendszereknek, eredeteknek és történeteknek, mivel az itteni események majdnem mindegyikénél egy megírt képregényes kaland szolgáltatta az alapot. Lehet, hogy egyben végignézve az egész sorozat picit sok, de ezért kell beosztani. Egy rész munka előtt és garantáltan másképp éljük át a tömegközlekedést, ahogy suhanunk az utcák mentén.
