Ha megkérdeznénk egy random filmszeretőt, hogy mondjon egy rendezőt, aki kiemelkedik az átlagból, akinek a neve egyet jelent az eredetiséggel és a merész újításokkal, minden bizonnyal hamar felmerülne Stanley Kubrick, mint jelölt. Akinek egyébként rendezőként "mindössze" 16 film kötődik a nevéhez, de azok olyannyira zseniális és korszakalkotó művek, hogy a direktor egytől egyig beírta velük a nevét a kitörölhetetlen filmes nagyságok listájára. Gondoljunk bele: férhet ahhoz kétség, hogy a Ragyogás, a Mechanikus Narancs, vagy az Acéllövedék mind mind egy időszak és egy műfaj éllovasai voltak és azok a mai napig? Természetesen nem.
Bár a háború évtizedek óta kedvelt alapja a filmeknek, -ergo rengeteg ilyen témájú művel találkoztunk már-, igazán jól sikerült alkotásokból nincs túl sok. Három mozi ül megosztva a trónon, de erről majd a bejegyzés végén tennék bővebben egy kis kitérőt.
Amolyan igazi Kubrick szájízt hagy a Full Metal Jacket miután kiélveztük minden egyes percét. Sajátságos és egyedi minden pillanata, elröpül a szűk két óra, míg szembesülünk azzal, hogy lesz -vagy épp hogy nem- az átlagpolgár gyilkológép. Keserédes története ez egy feledni való időszaknak: kis szelet a Vietnami háborúból, időtlen tanulságokkal.
Két, erősen elkülöníthető részből áll a film, az első háromnegyed óra a kiképzés, az azt követő hetven perc pedig a háború színterére kalauzolja el a nézőt. Sokaktól hallottam azt a véleményt, miszerint a film eleje zseniális, ahogy azonban a cselekmény áthelyeződik Vietnámba, átcsap unalomba és érdektelenségbe az egész. Véleményem szerint ez épp ellenkezőleg van; a háborús mozikhoz szokott agy sokkal könnyebben megemészti a vietnámi történéseket, mint az amúgy zseniális kiképzést, amihez hasonlót még filmben nem nagyon láthattunk. Vincent D'Onoforio és R. Lee Ermey játéka oly magasságokba emeli a kezdő negyvenöt percet, hogy Kubrick már ezzel megvett magának mindenkit, méghozzá kilóra. Erre csak, mintegy hab a tortára jönnek a hadszíntéren történtek, amely az idő rövidsége ellenére tökéletes karakterábrázolást ad, több szemszögből és helyzetből körbejárva azt. Kihagyhatatlan.
Három film. Három olyan háborús filmmel találkoztam -de ha nagyon engedékeny vagyok, akkor lehet az négy is-, amely kitörölhetetlenül beleégette magát az agyamba, s mint említettem, megosztva birtokolják a -képzeletbeli- legjobbnak kijáró trónt. Az egyik Oliver Stone Szakasza, a másik Malicktól az Őrület Határán, a harmadik pedig az Acéllövedékek. (a negyedik pedig természetesen ez lenne) Zárszóként azért muszáj leírnom: kicsit mindig összefacsarodik a szívem, amiért 99-ben egy újabb pótolhatatlan zseni távozott. De tisztelegjünk Kubrick-nak azzal, hogy méltóképp kezeljük az egyik legnagyszerűbb munkáját: halhatatlanként, akárcsak alkotóját.
