Ha egyszer a távoli jövőben össze kellene állítanom egy listát a tíz (húsz-ötven-száz) filmről, amit halálod előtt látnod kell, nos a következő mozi biztosan -előkelő- helyet kapna a felsorolásban. Pedig egy elsőfilmes rendező kapta a lehetőséget immáron több, mint fél évszázada arra, hogy Reginald Rose 1954-es tévéfilmjéből filmadaptációt készíthessen. Ez a rendező pedig nem más, mint a későbbiekben -is- sikert sikerre halmozó és méltán elismert Sidney Lumet, akit a rendezésre az író mellett személyesen Henry Fonda kérte fel. Az a Henry Fonda, aki számomra -és úgy vélem ezzel nem vagyok egyedül- minden idők egyik legnagyobb színésze, a filmvásznon megtestesült férfi, aki bármely általa alakított karaktert mindig ugyanazzal a hideg, tökéletes eleganciával volt képes alakítani, amire rajta kívül nem -és nem is volt- képes senki más.
A tizenkét dühös ember időtlensége több dologból tevődik össze. Zseniális párbeszédek és karakterábrázolás jellemzi, aminek köszönhetően képes arra, amit talán csak pár mozi mondhat el magáról: annak ellenére, hogy 53 évvel ezelőtt készült, az idő vasfoga nem látszik meg rajta: az új évezred mozijaihoz, sebességéhez szokott szem és agy a film egészéig száz százalékon kell, hogy pörögjön, a nézőt szinte odaszegezi a fotelba, lehetetlen félbehagyni, annyira leköti a nézőt. Ez hatványozottan hatalmas eredmény, főképp, ha figyelembe vesszük, hogy a film elején és végén található három perces részt, illetőleg két, nagyon rövid jelenetet leszámítva, az egész egyetlen helyiségben játszódik.
A tizenkét dühös ember ugyanis tizenkét esküdt, akiknek dönteniük kell: az ő kezükben van egy tizennyolc éves fiatalember sorsa, akit gyilkossággal -saját apja megölésével- gyanúsítanak. A bizonyítási eljárás pedig több mint egyértelmű eredményt szül: a fiú bűnös, minden tény ellene szól, az ítélet nem is lehet kérdéses. Ám pont ez a tényező az, ami gyanússá válik: lehet valami ennyire tökéletes? Mi van, ha az egész egy tévedés és mégsem a fiú volt? Ezek a kérdések merülnek fel a 8-as esküdtben (Henry Fonda) amikor a fiú ártatlanságára voksol, s lévén a tizenkét embernek egyhangúan kell ítélnie, ezzel egy fél napon át tartó keserves vita veszi kezdetét, ahol nem csupán addig a felszín alatt rejtőző tények látnak napvilágot, hanem az esküdtek életéből és motivációiból is kap a néző egy-egy szeletet.
A névtelenségbe -leszámítva a végét, amikor a nyolcas és kilences bemutatkozik egymásnak- burkolózó esküdtek és szereplők -senkinek a nevét nem mondják- párharca hatalmas kritikai elismerésben részesült amikor a mozikba került, a közönségsiker elkerülte; valahol érthető, hisz 57 már a színes film korszaka volt, Lumet azonban fekete-fehérben vitte vászonra a történetet, -persze a szkriptnek és a profi színészeknek köszönhetően- alig három hét alatt és kevesebb, mint 350 ezer dollárból. Olyanokkal dolgozhatott együtt elsőfilmesként, mint Fonda, Lee J. Cobb, vagy Jack Warden. Bár a mozit jelölték legjobb rendező, a legjobb film és a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában is Oscarra, a Híd a Kwai folyón, abban az évben minden díjat besöpört, így nagy elismerés nélkül maradt a mozi.
Mára az eredeti stábból csupán az 5-ös esküdtet alakító Jack Klugman maradt életben, aki már nem aktív színész, no és Lumet, akitől nem kizárt, hogy látunk még zseniális mozit, bár már ő is 85 éves múlt.
Időtlen klasszikus tehát a 12 Angry Men, amit mindenkinek látnia kell -bár a feldolgozása sem sikerült rosszul, de azért nem közelíti meg az eredetit-. Legendák alakítanak legendás szerepeket, ez pedig egy filmkedvelőnek több, mint kötelező.
