Megosztom

A legújabb Wes Craven remake (Nightmare on Elm Street) kapcsán olvashattuk és tehettük fel magunknak a kérdést; készült-e valaha feldolgozás, ami jobban sikerült volna eredetiénél? Hát kérem, az Utolsó Ház Balra esetében igenis készült! Igaz, az eredeti változat a rendező korai munkái közé sorolható (egész pontosan a debütfilmjéről van szó), így érthető, hogy az miért is sikerült olyan felejthetőre. Az 1972-es verzió felett igencsak eljárt már az idő, de ezt betudjuk az amatőr alakításoknak, valamint a borzasztóan nevetséges zenének. 

Mari (Sara Paxton), szüleivel (Monica Potter és Tony Goldwyn) megérkezik az elhagyatott helyen fekvő tóparti nyaralójukba. A lány barátnőjével találkozna a városban, ám egy szökött rab (Garret Dillahunt) és bandája elrabolják őket. Miután kegyetlenül helybenhagyják a két lányt az erdőben, a szökevények, balszerencséjükre pont az egyik lány szüleinél keresnek szállást a vihar elől. Amikor a családja értesül a tragédiáról, az események új fordulatot vesznek, és üldözőkből üldözöttekké válnak.

A rendező ügyesen szabadult meg az eredetiben fellelhető feleslegektől és mellékszálaktól, így végig a család és a bűnözők közti konfliktusra koncentrálhatunk, a burleszk-szerű nevetséges zsaru vonalat kivágva belőle. Ugyanakkor a 2009-es verzió jóval erőszakosabb is lett elődjénél. A „megerőszakolós” jelenet kimondottan a mozi legerősebb pillanata. A perverzebb jeleneteket is kidobta a rendező (pl.: péniszlevágás), így hitelesebbé is vált, mint eredetije. A régi változatban a legerősebb elemnek talán a rosszfiúk vezérét tekinthetjük, David Hess személyében, akit a Terminator sorozatból már ismert Garret Dillahunt váltott fel, kiváló alakításával.
Na de elég az összehasonlítgatásból, hisz sokan gondolom nem is találkoztak a ’72-es verzióval, és ha rám hallgatnak, messziről el is kerülik. Ám a remake-t annál inkább ajánlanám mindenkinek, hisz kimondottan jóra sikeredett. A színészek jók, a feszültségteremtés tökéletes és a trancsírt sem viszik túlzásba, amit meg is hálál a mozi. Egyedül a film zárását kritizálnám, de azt nagyon. Az utolsó jelenet számomra sokat levont a végeredmény értékéből. Kimondottan erőltetettnek találtam, kilógva, a filmet megelőző remek 100 percből. De még így is azt mondom, ez legyen a leggyengébb horror, amivel találkozhatunk, és akkor én leszek a legboldogabb.