Azokat a filmeket amik Oscart kapnak azért illik végig nézni. Lehet aztán szeretni vagy sem, de egy igazi mozibubus igenis leül, meglesi, majd az asztalra csapva szitkozódva elmondhatja véleményét, hogy mennyire rossz vagy jó is volt ez. Az idei szoborszórást többen szidták, mondván "butul az Oscar", ezért is kellett mielőbb megnéznem A némafilmest. Ugyanis, mint a kis hazánknak leforgatott cím is elmondja; a film néma. Igen, valóban nincsenek párbeszédek (1-2 kivételtől eltekintve, többek között ezért is nem nevezhetjük klasszikus némafilmnek). Igen, fekete-fehér. Igen, 5 Oscar díjat kapott. Na nézzük miért is...
1927 -ben George Valentin( Jean Dujardin) a népszerű és mérhetetlen egóval rendelkező színész karrierje csúcsára ért. Nők százai bálványozzák, minden mozi tele a plakátjaival, luxus körülmények között él és szerelmes is lesz. Amikor azt hiszi minden tökéletes, karrierje elkezd derékbe törni, ugyanis a stúdióvezető Zimmer (John Goodman) bejelenti, hogy a hangosfilmek készítésében látja a jövőt. George nem hisz neki, nem látja a művészi értéket abban, ha egy filmben beszélnek (mellesleg akkoriban ezzel nagyon sok rendező és színész így volt) és minden erejét és tehetségét latba vetve harcol a némafilmekért és önmaga szerepéért azokban. Verbális zárkózottsága szinte már filozófia: a némafilm némasága számára maga a kifejező alkotás, nem pedig hiányosság. Miközben hiú barátunk munkássága lassan összeomlani látszik, egy lány, akit hajdanán ő karolt fel, egyre híresebb és elismertebb lesz, mint a hangosfilmek új üdvöskéje.
Peppy Millerrel (Bérénice Bejo) van tele már az utca, az ő nevét sikongatják a hűtlen rajongók, George csillaga pedig elkezd feledésbe merülni. Életük párhuzamosan halad egymás mellett és hiába a kölcsönös egymás iránt érzett vonzalom, sokáig ez a románc mégsem szökkenhet szárba.
Amikor George rájön, hogy a hangosfilmek végleg átvették a hatalmat, teljesen összeomlik, alkoholba fojtja bánatát és elégeti filmjeit. Ezt a filmanyag gyúlékonyságára való tekintettel akár öngyilkossági kísérletnek is felfoghatjuk. Peppy az egyetlen aki segíthet a meghasonlott színészen, ha még egyáltalán szeretne...
Röviden ennyi a sztori. Egyszerű, de nagyszerű. Miért? Mert abszolút megfelel az eredeti némafilmes sémának. Bűbájos történet, amit az ember gyermeki mosollyal tud végigülni, néha picit meghatódva. Közben arra gondoltam, hogy én akinek legnagyobb némafilmes élményei a Stan és Pan és a Chaplin féle burleszkek voltak ( pár nagy klasszist azért megnéztem, de ez azért nem ugyanaz, mintha száz éves lennék), talán nem is tudok erről hozzáértő véleményt mondani. Legszívesebben a dédit (ha lenne még olyanom) ültettem volna be magam mellé vagy valakit, aki csak ilyet látott és faggattam volna, hogy ; csakugyan így nézett ez ki??
A válasz pedig sok helyen igen.
.jpg)
Tehát, mindez 5 aranyszobrot ért meg. Köztük a Legjobb film, a Legjobb rendező és a Legjobb színész díját. Hogy megérdemelten-e? Bárcsak ott tarthatnék, hogy ezt én mondjam meg. Tény, hogy egy nagyon jó kis moziról beszélünk, amely kellemesen megbizseregteti az ember lelkét, de nem fog éjszakákon át motoszkálni a fejedben a történet. Valóban nagyon eredeti ötlet volt újból előhozakodni egy ilyen jellegű próbálkozással és lehet köpködni, hogy előástak valami régi bárgyú ratyit, de mégse jutott eszébe mostanság senki másnak ilyet csinálni. Kérdés az, hogy csak azért, mert egy film 95%-ban nem beszélnek és csak zenei kíséret szól illetve kórhű jelmezekben próbálják a burleszket és az Errol Flynn fílinget visszahozni az jelent-e Oscart?
Jean Dujardin, mint a ceruza bajuszú George nagyon adja és tökéletesen megértem milyen nehéz dolguk lehetett mai színészeknek egyszer csak magasfokú piedesztálra emelni az arcmimikát egy olyan világban ahol a hang gyakran elviszi a gyengébb játékot is, de nekem mégis jobban tetszett a bájos Bérénice Bejo, aki nyilvánvalóan nem csak azért került bele a filmbe, mert a rendező felesége. Üdítő ahogy alakít. A statisztákra azonban illett volna jobban odafigyelni. Nyilvánvaló, hogy egy-két személy abszolút nem tudta mibe keveredett, John Goodman pedig, akármennyire is csípem, nekem nem feküdt ide.
Michel Hazanavicius munkája különleges gyöngyszem és korunkban tényleg eredetinek mondható, főleg úgy , hogy a vágást is ő végezte Anne-Sophie Bion-nal karöltve. És, hogy mi a tuti a vágásban? Az, hogy rossz, méghozzá nem is kicsit. Pontosan annyira, mint amilyen a huszas, harmincas években volt. Rosszul vágni pedig nagyon nehéz, főleg akkor, ha az ember jól tud.
Mint már említettem, a film nem teljesen néma. Ludovic Bource páratlan klasszikusai kísérik, az egyik legjelentősebb jelenetben, a főhős rémálmában pedig mindennek és mindenkinek van hangja, csak neki nem.
Lehet látatlanban szapulni A némafilmest, de nem éri meg. Nézd meg, aztán beszélj róla. Nem baj, ha odáig vagy a mainstreem filmekért, vedd elő ezt egy kedves múltidézésként és halld meg az üzenetét. Ha pedig úgy érzed, ez az a stílus amit Te már nem bírsz elviselni, akkor hagyd ki. Ebben az esetben nem vesztettél vele sokat.
