Sean Durkin a januári Sundance filmfesztiválon mutatkozott be első egész estés mozijával, a Martha Marcy May Marlene-nal (MMMM), és azon mód el is nyerte a dráma kategória legjobb rendezői díját az olykor erőszakos, máskor igencsak depresszív alkotásával.
A film Martha-ra (Elizabeth Olsen), és az ő fojtogató világára koncentrál. A fonalat akkor vesszük fel, amikor két év elteltével Martha megszökik egy hippiket idéző szektából, és testvéréhez, Lucyhoz (Sarah Paulson) és annak férjéhez Tedhez (Hugh Dancy) menekül. Az már az első pillanatban világossá válik, hogy Martha-val valami nincs rendben: alig eszik, éjjelente nem bír aludni, az emlékeit nem tudja elválasztani a valóságtól, ráadásul paranoiás is. Lucy persze hiába faggatja, Martha nem akar/tud válaszolni, a helyzet pedig egyre csak fokozódik. Miközben a néző flashbackek sorozatából megtudja, hogy Martha egy bizonyos Patrick (John Hawkes) birtokán múlatta az időt – akinek életstílusa egyébként feltűnő hasonlóságot mutat a bűnöző Charles Mansonéval –, ahol az összes nő istenként nézett a férfira, és ahol az agymosás mellett az orgiát is teljesen természetes aktusként tartották számon, Martha paranoiája addig rosszabbodik, míg már a testvére is belátja, hogy szakszerű segítségre van szükség.
Durkin profi munkát végzett a történetvezetés terén: annyira jól illesztette össze a múltat a jelennel, hogy sok esetben a kettő összefolyik, és csak pár másodperces késéssel döbbenünk rá, hogy most hol is vagyunk, ám ez mégsem zavaró, sőt! Sokkal jobb, mintha megtörne a film, mivel amúgy is egy lassabb darabról van szó, nem hiányzik a nézőnek, hogy plusz egy oka legyen, amitől esetleg elunná a filmet. Márpedig ez könnyen megeshet, ugyanis ez a legnagyobb hibája a MMMM-nak, már ha ugyan ezt hibának lehet nevezni a dráma műfajában. Amellett, hogy néha kiszámítható, a laikus néző számára nem mutat többet, mint 102 percben egyetlen nő megtévelyedett életét, pedig valójában több kérdést is felvet – még ha ezekkel korábban már találkozhattunk: valóban akkor lesz teljes az életünk, ha elég pénzünk van? A férfinak tényleg meg kell vezetnie a nőt, hogy megvédje a külvilágtól? És talán az egyik legfontosabb: ennyi naiv nő van a világon? Érthetetlennek tartottam, hogy még azt is megmagyarázták Martha-nak, hogy igazából kellemes, és emlékezetes élménnyel gazdagodott, amikor Patrick megerőszakolta őt.
A hitelességet Elizabeth Olsennek köszönhetjük – az Olsen-ikrek kishúgának –, aki olyan erős alakítást nyújt ebben a filmben, amiről úgy vélem, hogy nővérei – és még számtalan elsőfilmes színész – legfeljebb csak álmodoznak. Őt segíti még a fanatikus Patricket megszemélyesítő John Hawkes (Fertőzés, Lost), és ez épp elég arra, hogy szemet hunyjunk a kisebb hibákon.
Összességében a Martha Marcy May Marlene egy velejéig szomorú dráma. A történet, a rendezés, a zene, a színészek mind-mind dicséretet érdemelnek, a befejezés talán hagy némi kívánnivalót maga után, de ha nem is egy ritka drágakő, mégis érdemes rá pénzt költeni. A borongós télre mindenképp kötelező darab a műfaj kedvelőinek.
