Alejandro González Iñárritu legújabb filmjét nagy várakozás övezte, nem véletlenül: a rendező nevéhez három emlékezetes film kapcsolódik, melyek közül a legjobban sikerült -véleményem szerint- az általam oly sokat emlegetett Korcs szerelmek, a Bábel, illetőleg a 21 gramm. Iñárritu a Biutiful-ban azonban már megvált írótársától Giullermo Arriaga-tól, a sajátságos képi és hangulati világ azonban szinte semmit sem változott. A Biutiful pedig annak ellenére, hogy küzd bizonyos gyermekbetegségekkel, az utóbbi idők egyik legmeghatározóbb filmélményét adta.
Uxbal (Javier Bardem) Barcelonában éli nehéz mindennapjait: egyedül neveli két kisgyermekét, akiknek az anyja Marambra (Maricel Álvarez) depressziós, alkoholista és lelkileg meglehetősen instabil, hobbiprostituált. Uxbal, hogy megteremtse gyermekei jövőjét és jelenét, illegális bevándorlókat dolgoztat: afrikai menekültekkel árultat kínaikkal megvarratott táskákat. Uxbal azonban jó ember, a lelke mélyéig csak a jó szándék vezérli: a sors azonban kiszámíthatatlan és kegyetlen. Már a történet kvázi elején megtudja, hogy haldoklik, innentől pedig bármennyire is erőlködik, szinte lehetetlen menteni a menthetőt; elérni a célt, hogy úgy távozhasson, hogy biztonságban tudja azokat, akikért bármikor az életét adná: a gyermekeit.
A legnagyobb probléma, hogy szinte minden mellékszereplő jellegtelen és klisés, ezt pedig még Iñárritu sem tudta levetkőztetni. Felejthető karakterek méretes csoportja köszön vissza ránk, akiknek az arcát már a végefőcímkor sem tudnánk felidézni, ez azonban csak amolyan szőrszálhasogatás -de nem hagyható szó nélkül-. A gyerekek, de főképp Maramba karaktere viszont már kigondolt és kidolgozott, ahogy a környezet is: a város mocska, a pénz a nincstelenségben, kvázi egy hatalmas putri tetején való lavírozás meglehetősen romboló hatással bír a nézőre. De mindezt egy pillanat alatt félresöpri Javier Bardem játéka. Annyiszor, annyi színészt/színésznőt dicsértem már, hogy most nem találom a szavakat: hihetetlen amit kihozott a karakterből, a játéka egyszerűen lehengerlő és lélekfacsaró. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy elmorzsoltam egy könnycseppet a végén, pedig erre nem sok film volt képes, legutóbb talán a Forrás. A 140 perces játékidő -köszönhetően Bardem-nek- még inkább rövidnek hat, semmint túlnyújtottnak: a Biutiful egy igazi egyszemélyes lehengerlés, igazi jutalomjáték, de legfőképp nekünk, nézőknek. Kötelező.
