Mielőtt David Gordon Green teljesen elvesztette volna a humorát – igen, most a Király! féle csalódásra gondolok, amiben annak ellenére is bíztam, hogy a középkor nehezen összeegyeztethető a fűvel -, megrendezte 2008 talán legütősebb vígjátékát. Az elmúlt pár évtizedben gombamód elszaporodó füves vígjátékok filmes körökben csaknem legalizálták a füvezést, s ezen filmek láttán mi magunk is elgondolkodunk rajta, hogy ugyan milyen laza dolog lehet már az egész életünket betépve tölteni? Az Ananász Expressz viszont ezek között is kiemelt dicséretet érdemel, mert túlmutatva a téma határain, igen abszurd módon, csöppet sem görcsölve, de mégis csak egy nagyon fontos dologról mesél. Elcsépeltnek hangzik ugyan, és az összes Pixar-film is ezt sulykolja, de úgy látszik a barátság tényleg mindenek fölött áll.

Seth Rogen és James Franco párosának lezserségéről nem lehet szuperlatívuszok nélkül beszélni, s a történet előrehaladtával Danny McBride is csatlakozik hozzájuk. Valószínűleg a való életben is hasonló könnyedséggel veszik az akadályokat, és jókat söröznek a producer Judd Apatow nappalijában, akivel korábban a remek Freak & Geeks sorozatot jegyezték.

Jelen filmünk a Apatow-istálló legelső versenyzői közé tartozik, így még nem mutatkoznak rajta a fáradtság jelei, nem úgy mint a már említett Királyon, vagy hogy mást ne mondjunk, a szintén idei Koszorúslányokon és a Zöld Darázson. Ha a 40 éves szűz arról szólt, hogyan találja meg valaki kicsit megkésve az igaz szerelmet, akkor az Ananász Expressz arról szól, hogyan hagyjuk a francba az egész romantikus idillképet. Dale Dentonnak (Seth Rogen) nincsenek nagy életcéljai, hétköznapjait a munkájával és füvezéssel tölti, miközben csodaszép középiskolás barátnőjére (Amber Heard) féltékenykedik. Ezt leszámítva tehát szociális élete a nullát is csak alulról veri, egészen addig, amíg bele nem gabalyodik egy korrupt díler gyilkossággal tarkított üzelmeibe, és kezdetét veszi egy ütős akció-vígjáték. A sors úgy hozza, hogy a légből kapott kalandot saját összekötőjével (James Franco) kell átvészelnie, a továbbiakban a film ennek a kapcsolatnak nagyítja fel a kisebb-nagyobb kríziseit, így szolgálva még több poén forrással, de a komolytalanság mögött nagyon is emberi reakciók lapulnak. Összeveszés-kibékülés, haver haverjával való haverkodás, elbizonytalanodás és visszatérés, hogy a végén ezer sebből vérezve is, de jóízűen falatozzanak a közeli fánkosnál. James Franconak a nagyit leszámítva addig sem volt nő az életében, McBride pedig tétovázik ugyan, amikor választania kell a testi örömöket ígérő, hamarosan szabaduló felesége és jóbarátai között, végül a helyes utat választja, és 200 kilométerperórával szántja fel az ellent. Seth Rogen figurája pedig hiába kezdi visszasírni magát csinos macájához, végül hirtelen megembereli magát, és lecsapj a telefonkagylót, elvégre nem romantikus drámában vagyunk! Ekkor egy kicsit irigykedünk is rá, bárcsak nekünk is könnyedén menne az ilyesmi. Gordon Green és forgatókönyve viszont nem feledkezik meg ábrázolni a rossz oldalon üldögélők baráti viszonyát sem, ami bizalmatlanságba fulladva végül gyilkossággal zárul. Ami még rengeteget dob Green filmjén, az az ütős soundtrack, amitől garantáltan jókedve lesz mindenkinek, no és a teljesen abszurd és komolyan vehetetlen jelenetek. MacBirde legalább háromszor hal meg, de minden egyes visszatérésével alaposan bemutat a hasonló narratívájú filmeknek. Sokszor nézős darab, rosszkedv ellen egyenesen kötelező.