A Sorsügynökség kritika valahogy elmaradt a hetek folyamán, bár az okát nem tudnám megmondani, hisz nem volt egy rossz filmélmény, talán egy kicsit semmilyen, egy picit jellegtelen, de jellegéből fakadóan az átlagos nézőt simán leköti. Köszönhető ez a történet adta misztikumnak: mindenki élete egy meghatározott terv szerint zajlik, amelyet odafent -értitek, odafent- írnak meg, s amíg minden rendben zajlik, addig az élet folyik a megszokott, azaz a megírt menetben.
Azonban ez nem mindig megy ilyen tökéletesen: vannak emberek, akik eltérnek az előzetes számításoktól, ezzel veszélyeztetve a kényes egyensúlyt: ilyenkor a Sorsügynökség emberei (gy.k.: az angyalok) közbelépnek és a helyes útra terelik a megtévedt báránykát.
Így történik ez David Norris (Matt Damon) szenátorjelölt esetében, aki előtt nagy politikai karrier áll(na). Ő azonban halálosan beleszeret egy idegenbe, Elise-be (Emily Blunt). A ügynökség pedig mindent megtesz, hogy kettejük közös életét megakadályozza, annak ellenére, hogy David az évek múlásával sem feledi a lányt.
Amikor pedig a véletlen újra összehozza őket, a férfi megfogadja: semmi sem állhat az útjukba, akkor sem, ha ő már tudja azt, amit az emberiség nagy része nem: a szabad akarat csak egy látszat, a felszín. Vagy mégsem?
Kellemes kis mozi, de semmi maradandó: Damon a szokásos, Blunt épp nem annyira szép, hogy miatta még jobban ajánlanám, de ez ugyancsak igaz a sztorira is és az izgalomfaktorra: egy esti kikapcsolódásnak tökéletes, de nem fogom újra és újra megnézni.
