Roman Polanski ún. lakás-trilógiájának (Iszonyat 65’, Rosemary gyermeke 68’, A bérlő 76’) középső darabjában a fiatal Rosemaryt gyötrik baljós kételyek épelméjűségét illetően. Férjével (John Cassavetes) új lakásba költöznek, amit rögtön egy titokzatos haláleset árnyékol be: a gyanúsan jókedvű szomszédlány öngyilkosságot követ el. A továbbiakban egyre furcsább dolgok történnek, közeli ismerősökkel történnek szörnyű dolgok, a nyárspolgár szomszédok ijesztően barátságosak és a képek is hiányoznak a falaikról, az általuk tanácsolt szülőorvos pedig szokatlan tanácsokat ad az időközben várandós kismamává érett Rosemarynek, hogy perverz és pizsamában alvó férjről már ne is beszéljünk. Rosemary világa összedőlni látszik, arca egyre fakóbb, s vele együtt mi nézők is kétkedni kezdünk magunkban: Rosemary valóban egy okkult boszi banda karmai közé került-e, vagy csak a paranoiáink törnek felszínre?Ezt a bizonytalanságot Polanski végig vezeti a filmjén, ezzel nem csak feszült hangulatot, hanem valódi izgalmat adva nézőinek. Könnyed borzongásunkat még a kiszámítható részletek sem képesek gátat szabni (Dr. Hill pálfordulása, Hutch kómája), egészen az utolsó negyed óráig, ami szájba rág egy olyan magyarázatot, ami az előzőek tükrében egyszerre gyenge és hiteltelen. A gyanakvó Rosemary egy Psychót időző késsel a kezében átugrik a szomszédos teadélutánra, majd miután szörnyű félelmei - s vele együtt a miénk is - igazolásra találnak, csendes belenyugvással vesz tudomást a dologról. Ha eltekintünk a misztikus témától, ez a finálé akkor is teljesen irracionális és röhejes, ha minden jel erre mutatott. Sokkal jobban jártunk volna, ha a kérdés nyitva marad, s akkor valóban lett volna valami misztika a filmben, így viszont csak még több megválaszolatlan kérdést vet fel.
A legszembetűnőbb talán a férj jellemtelen, és magyarázatra szoruló viselkedése. Egy olyan embert, aki semmi kifogást nem lát egy légyottban a felesége és a sátán között, nem lehet komolyan venni. Az, hogy felesége fejében próbál karriert csinálni, szörnyű gyenge indoknak tűnik, ilyen emberek egyszerűen nem költöznének össze. Rosmery is illeszkedik azon Polanski-nők sorába, akik ártatlan áldozatok, s ugyanakkor a bűn elkövetői is de míg az Iszonyatban (feltehetően gyermekkori bántalmazás következtében kialakult paranoia, majd gyilkosság) vagy a Kínai negyedben (megerőszakolás, s ezáltal vérfertőzés) helytálló volt a hősnők reakciója, itt teljesen irreleváns. A szelíd katolikus lány ringatni kezdi az újszülött Antikrisztust, ahelyett, hogy őrületében véres mészárlásba kezdene hosszú pengéjű késével. A lezárás leginkább egy blőd ponyvához hasonlítható, hisz a pszicho-analízis kikerül a képből.Mindezek ellenére a film műfajtörténeti jelentősége és számos horrora gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen, kultusza máig töretlen.
Mia Farrow remekül játszik, és ha a finálétól képesek vagyunk eltekinteni, az előtte levő bő két óra mesterien kísérteties. Csak az a negyed óra lett fájóan fantáziátlan.
