Az 50-es évek végén, a 60-asok elején felbukkant néhány vagány arc, akik gondoltak egyet és filmtörténeti mérföldköveket forgattak csak úgy merő reflexből. Pofátlanul bátornak tűntek szokatlan vágástechnikáikkal, zeneválasztásaikkal, mára ebből csak a megdöbbentű frissesség és lüktetés maradt. 50 év távlatából Truffaut csak az egyik újhullámos direktor a sok közül, sokak szerint talán a legjobb, a Jules & Jim pedig csak az egyik filmje, sokak szerint talán a legjobb (szerintem a Lőj a Zongoristára az).
Jules és Jim egyedülálló jóbarátok, mindig őszinték egymásohoz legyen szó irigységről, féltékenységről vagy a szerelemről. Jómódú diákjaink szerelmi krízisek közepette is végtelenül nyíltak maradnak a másikkal szemben. A szerelmi krízist esetükben a veszélyesen szeszélyes Catherine jelenti, aki végletektől végletekig sodródik a két publicista között. Szerelmi háromszögük azonban sosem fullad botrányba, mivel a jóbarátok nemcsak egymást, hanem a sokszor kiszámíthatatlan Catherinet is megértik. A drámát talán pont ez a tolerancia jelenti szokatlan triójukban. Nem tudják, de talán nem is akarják megváltoztatni egymást. A nagybetűs szerelem valahol azt jelentheti, hogy a másik javára lemondunk magunkból valamiről, és amikor Catherina ezzel újból és újból szembesül, hátat fordít, majd kis idő múlva ismét megfordul.
A narrátor kissé monoton hangon, rövid, de mindig célratörő módon meséli Jules és Jim életét. Gyakran éveket képes összefoglalni pár szóban, míg máskor érdektelennek tűnő, de annál hangzatosabb részletekkel színesíti saját elbeszélését. Truffaut képkivágásai és kameramozgásai ma is meglepően frissek, rendkívül változatos skálán játszik az eszközökkel. Néha csak a vállára kapja a kamerát, mint egy merész dokumentumfilmes, vagy a képsíkot szedi darabokra, esetleg a szereplők arcára fókuszálva folytat lendületes kameramozgásokat, hogy a nező beleszédül. Sokszínű formanyelvével viszont csak asszisztál a gátlástalan, szabadságéhes indivídumokhoz, akik az egész nouvelle vague alapjait képzik.
Truffaut miközben a fentebb taglalt, újszerű látásmódjával önzetlen szerelemről és barátságról mesél meglepő könnyedséggel, apró epizódokkal tarkítva teszi még légiesebbé Jim, Jules és Catherine mindennapjait. Improzatív dialógusok, felejthetetlen mozdulatok tucatja, amit a "bolond trió" egymással folytat. A leghíresebb kétségkívül a a hídon való versenyfutás, ahol Catherine röviden összefoglalja élete mozgatórugóit, ezáltal, talán magát a filmet is:
-Maga csalt!
-De nyertem."
