A régi X-Men széria folytatása sajnos csaknem lehetetlen, a harmadik rész is csak nagy nehézségek árán jött össze, kasszarobbantások ide-vagy oda. A színészek elöregedtek, vagy túl nagy gázsit követeltek, esetleg ráuntak a szuperhősösdire., vagy egyszerűen csak kifogyott a szufla. Nincs szebb sorsa a Rozsomák előzményfilmnek sem, már évek óta várat magára a folytatás, keresik a forgatókönyvet, rendezőt. Hugh Jackman nem tehet hát mást, minthogy beugrik cameózni az új előzményfilmbe.

Az eredettörténetek rendszerint csalódást okoznak, vagy azért, mert ugyanazokat a sablonokat követik (ahogy azt Logan önálló kalandja is tette), vagy mert az addig izgalmas figurákról lerántja a leplet, s a titokzatosság szertefoszlik. Az X-Men: Elsők itt válik többé egy átlátszó bőrlehúzásnál, egyrészt kerüli a fent említetteket, másrészt az eddigi X-Men filmek nélkül is megállja a helyét, utalások ide-vagy oda (a kikacsintásoknak viszont miden képregénykedvelő örülhet, rengeteg akad ezúttal is).

Arról tehát, hogy a mutánsok kalandjaiból kifogyott volna a szufla, nem érdemes még beszélni. Az X-Menek világa rendkívül szerteágazó, sokkal színesebb annál, minthogy néhány film után kifulladjanak. Szuperhős filmek közt ritka, hogy ennyire sok szereplőt mozgassanak hitelesen, nem csak egy-két vonással felvázolva a személyiségüket, hanem valódi viszonyt kialakítani köztük. Az X-Men trilógia egyik legérdekesebb pontja a Xavier és Magneto közti kapcsolat volt, és ahelyett, hogy új gonoszokat mutattak volna be, végig Magnetóra építettek. Gyakran tűnt érthetetlennek, hogy miként képesek öreg barátként szólítani egymást, miközben szemben állnak. Ezt a barátságot most alaposan körüljárjuk, hogyan is tudja Xavier megérteni Eric fájdalmait, s látni benne a jót. Miközben pedig a két haver az új epizódot is végig sakkozza, az új film egy új gonosszal is szolgál végre!

Megismerjük Xavier, Magneto, Bestia és Mystique fiatal korát és indíttatásait. Xavier attól függetlenül, hogy csajozik, ugyanaz az barátságos entellektüel, aki a fajok közti békés együttélésre törekszik. Magneto viszont egy kész Anakin-szindróma: gyermekkorában óriási trauma éri, felnőve pedig nagyon ingerült és heves, tele dühvel és fájdalommal, majd a sötét oldalra átállva megöli „mesterét”, és további emberiség ellenes terveket szövöget. Magneto most először nagyon közel kerül Rozsomák alakjához is, szépen kirajzolódik előttünk, hogy hasonló helyzetekben az eltérő döntések milyen irányba formálták a személyiségüket.

Az X-Men trilógia annak ellenére mozgott mindig is a realitás talaján, hogy szuper képességű emberekről szólt, s a trendekkel szembemenve (Vasember, Thor, Batman) az új rész is hűen követi ezt a vonalat. Ha belegondolunk, hogy az X-Men ötlete abból született, hogy Stan Lee lusta volt minden hősnek eredettörténetet írni, mindenképpen nagy szó, hogy a mutáns-mizéria mára ilyen mély soviniszta párhuzamokkal párosult. A kitaszítottságot mindenki rosszul viseli, jó különlegesnek lenni, de csak ha nem vagyunk vele egyedül. A zöldfülű Bestia és a Mystique románca is ezt a tézist hivatott szemléltetni, de film során a mutánsok többször is választás elé kerülnek, amikor választaniuk kell az alkalmazkodás és az irányítás között, ez egyik és a másik oldal között. A probléma annyira összetett, hogy talán helyes válasz sincs. Mystique filmvégi mondata előrevetíti az új ideológiai háborút ("Légy büszke arra, hogy Mutáns vagy"), az egészben az a nagyon szomorú, hogy az előző még tapasztalható közelségben van, nem is olyan messze. Észre sem veszi, mibe fut bele éppen.

A divattal való szembemenést a zene és a vágás is mutatja. Megint van markáns főtéma, nem úgy, mint például a Hulkban vagy a Rozsomákban, és a kamera sem kapkod össze-vissza, fél másodperces vágásokkal, és még arra is odafigyeltek, hogy ne csak angolul szólaljanak meg az oroszok, argentinok, franciák. A film saját előzeteseire is szépen rácáfol, sokkal monumentálisabb, mint vártuk, sokszor annyira drámai, hogy az ember tényleg csak a szemét mereszti, és megszeppenten figyel. Ez is jól bizonyítja, hogy ez a mozi, egy érzelemdús jelenet, nem pedig csúcsra járatott 3D és a látvány. Hiába nincsenek olyan akciójelenetek, mint a Vasemberben, a harcok nagyon feszültek, van tétjük, a fotelbe szögeznek minket.

Nem lenne X-Men az X-Men, ha részről részre nem ismernénk meg új mutánsokat. Ezúttal pont annyit kapunk, amennyire szükség van, nincsenek töltelék karakterek (mint Rozsomák filmjében), s hiányérzetünk sem támad (mint az első X-Mennél). Xavierék egy megmosolyogtató jelenet keretén belül, a kezdetleges Celebroval kutatják a mutánsokat, s szép kis csapatot toboroznak így össze. Nagyon fiatalok, végre jól érzik egymás társaságát, de nagyon könnyen befolyásolhatóak is. Először megtudjuk, honnan erednek a mutáns nevek, majd a helyzet úgy hozza, hogy a fiatalokat ki kell képezni, s ekkor fogalmazódik meg először az X-Men fogalma: a fiatalok segítségre szorulnak képességeik felelősségteljes gyakorlásában.

Matthew Vaughn filmje bizonyos szempontból meglepetés, még ha a direktor eddigi filmjei (Torta, Csillagpor, Kick/Ass) alapján nem is kéne az legyen. Hiába több mint két óra, nincs benne olyan motívum, ami közben elfordíthatnánk a fejünket. Hiába előzménytörténet, hiába árasztanak el a szuperhősök és a folytatások, képes újat mutatni. Lényegében viszont mégsem csinál mást, minthogy visszatér a gyökerekhez, és karakterekben gondolkodik (McAvoy, Fassbinder, Nicholas Hoult, Rose Byrne, Kevin Bacon és Jennifer Lawrence egyaránt zseniális). Az egyetlen hibája talán csak az, hogy maga sem tudja eldönteni, akar-e új trilógiát, vagy sem? Mert ha igen, Magneto és Xavier barátsága túl gyorsan le lett rendezve, ha pedig nem, akkor a film vége miatt fáj a hasunk, hiszen meg akarjuk ismerni Emma Frostot és többieket, tudni akarjuk, mi lett az újonnan megismert szereplőkkel, miként kerülünk egyre közelebb a klasszikus X-Men trilógiához. Itt megint előjön egy Star Warsos párhuzam, csak ezúttal az új trilógiának minden esélye adott, hogy túlszárnyalja a klasszikusat.