Már előre él bennem a sanda gyanú, hogy jó páran lesznek, akik nem értenek egyet azzal, amit most virtuális papírra vetek, de vállalom: mindenki kedvenc pandájának második kalandja ugyanis nálam oda-vissza veri az elsőt és az Up! óta a legjobb animációs film, amit láttam-pedig azóta volt egy Így neveld a sárkányodat ugye, sok más mellett-. A Kung Fu Panda 2 azonban azért ütött ekkorát, mert tudott hova fejlődni, ugyanakkor megőrizte az első filmben tapasztalt báját, de korántsem nevezném rókabőrnek. Sokkal mélabúsabb lett, akármennyit is gondolkodtam, hogy melyik szép magyar szóval szépíthetném ezt, nem megy: bár simán fogyaszthatják a gyerkőcök, nem véletlen példálóztam az elején az Up!-al, felnőtt fejjel az adott még ekkora élményt az animációsok közül.
A történet szálát az első epizód vége után vesszük fel, Po és a harcosok ezúttal Kínában tesznek rendet, a főgonosz pedig egy bosszúval és gonoszsággal teli páva, Shen lett, akinek Gary Oldman kölcsönzi a hangját -ezt nem véletlen emeltem ki: zseniális az eredeti szinkron-. Shen megalkotja a kungfu pusztító fegyvert, melyet előszeretettel használ is; hogy a végső pusztulást elkerüljék, Po és maroknyi csapata útra kél és szembeszáll az alantas madárral.
Ami sokkal érdekesebbé -és mélyebbé- teszi a történet, az a másodszál -főszál?-, Po és az őt leginkább foglalkoztató kérdés: ki ő? Kik a szülei? (Igen, kellett egy kis idő neki, mire leesett a tantusz, hogy egy liba az apja).
Utólag visszagondolva külön-külön egyik szál sem lenne elég erős, együtt azonban precíz pontossággal kitöltik a szűk nyolcvan percet, ami egy szempillantás alatt elrepül. A film végéhez közeledve kissé elszomorodtam: hisz az ember annyira nézné még, hogy azt kívánja: bárcsak sorozat lenne, aminek már holnap itt a következő része. Aztán a stáblista előtt azért elmosolyodtam: a záró képsoroknak köszönhetően nem sok kétség maradt egy esetleg folytatást tekintve, szinte biztosra vehető egy következő pandakaland.
Ami sokkal érdekesebbé -és mélyebbé- teszi a történet, az a másodszál -főszál?-, Po és az őt leginkább foglalkoztató kérdés: ki ő? Kik a szülei? (Igen, kellett egy kis idő neki, mire leesett a tantusz, hogy egy liba az apja).
Utólag visszagondolva külön-külön egyik szál sem lenne elég erős, együtt azonban precíz pontossággal kitöltik a szűk nyolcvan percet, ami egy szempillantás alatt elrepül. A film végéhez közeledve kissé elszomorodtam: hisz az ember annyira nézné még, hogy azt kívánja: bárcsak sorozat lenne, aminek már holnap itt a következő része. Aztán a stáblista előtt azért elmosolyodtam: a záró képsoroknak köszönhetően nem sok kétség maradt egy esetleg folytatást tekintve, szinte biztosra vehető egy következő pandakaland.
Összegezzünk röviden: Többször már tényleg nem írnám le: ütött. Senki ne várjon azonban annyi poént, mint amennyivel az első részben találkozhattunk, ez egy kicsit más stílus, ez már nem az a hangulat; bár én ennek örülök, lehet, hogy nem mindenki lesz így. Részemről ez egy igen erős osztályzat és nyugodtan merem állítani, hogy megvettek kilóra: ott leszek a harmadik résznél is.
