Kenneth Branagh neve leginkább Shakespeare-adaptációi révén lehet ismerős (Hamlet, V. Henrik, Ahogy tetszik), mégsem hat furcsán egy szuperhősfilm direktoraként, mivel Thor világa sem áll messze a kosztümös daraboktól. A forrófejű és arrogáns Thor a trón ifjú várományosa, a film elején rettentően nagyot bukik, apja kiátkozza, és megfosztva erejétől a Földre száműzi. Mindezt puszta apai jó szándékból, hogy a fiúból férfi váljon, de kétségünk sem fér hozzá, a játékidő végére benő a feje lágya, és megmenti a világot (vagy világokat).
Minden valamirevaló hősnek akad egy méltó nemezise, Thornak saját testvére, a bátyjára joggal irigykedő Loki, de párosuk eltérően a megszokottól nem fekete-fehér, jó vagy rossz. Loki indíttatásai valahol megértésre találnak a nézőben, leginkább egy félénk kisgyerekéhez hasonlatos, aki testvére árnyékában él, a másság nyomasztó érzésével. Idővel egyre jobban eltorzul, és elragadja a mély sötétség. És ez a színpadiasság jól áll a filmnek. Hogy Thort közelebb hozzák a halandó hétköznapihoz, az északi mondakört leamortizálták egy párhuzamos világra: Asgard lakosai nem istenek, csupán egyek a 9 bolygó népe közül, nem rendelkeznek felettünk, csupán szimbiózisra törekszenek. A misztikus atmoszféra sincs nagyon túlhangsúlyozva, nehezen férne össze a földi hitetlenséggel, ahol csak a tudomány révén jönnek létre csodák (gammasugárzás, radioaktív pókcsípés, génmutáció). A két világ történéseit végig párhuzamosan követjük, így beavatottként Thor gyakran ostobának tűnik. Pedig nem az.
Némileg véletlenszerű analógia, mégis igaz: Thor igazi hibája nem is - a Földön vicces mozzanatokat szülő - hiúsága, hanem a testvérével szembeni jóhiszeműsége, hasonlóan az ugyancsak földön kívüli, piros köpenyeget hordó Supermanhez, aki az emberekben próbál bízni. A sebezhetetlen félisteneket mindig nehéz lehozni a földre. Branaghnak sikerült.