A jó horror ritka, mint a fehér holló. A jó sci-fi, főképp a jó "űrhajós" sci-fi szintúgy nagyon ritka. A kettő ötvözete pedig valami olyan kuriózum, amibe az ember csak néhány évente botlik bele, de ha évtizedet írtam volna, talán azzal se lőttem volna túlzottan fölé. A méltán híres Alien, az 1997-es Event Horizon mellett a Sunshine az egyik -ha nem A- kedvencem ebben a stílusban, holott korántsem annyira félelmetes, mint az első kettő. Csak... más. Mert érződik rajta egy mester keze nyoma. Őt pedig úgy hívják, hogy Danny Boyle. Boyle vitathatatlanul korunk egyik kiemelkedő direktora, akinek olyan alkotások kerültek ki a kezei közül, amik egyenként is mérföldkőnek számítanak, gondoljunk csak a Trainspottingra, vagy a Gettómilliomosra, de a sor könnyedén folytatható lenne.
A 2002-es 28 nappal később után öt évvel Boyle visszahajózott a sötétebb vizek felé és újra egy nyomasztóbb hangulatú mozival jelentkezett. Bár a Sunshine nem kifejezetten horror, de a remek hangulatteremtés és az iszonyatosan hangulatos -egyértelműen mozivászon után kiáltó- látványvilágának köszönhetően meglehetősen nyomasztó film, s szerencsére nem alkalmazza a hirtelen ijesztgetés olcsó eszközét, hanem szép lassan kúszik bőrünk alá a hangulat.
Látványvilág. Nem csak azért nagybetűvel, mert mondat elején áll, hanem azért, mert ehhez hasonlót ritkán látni, minőségibb megoldásra pedig nem sok példát tudnék felsorolni. Az egész -nem tudok jobb szót- gyönyörű. Emellett a forgatókönyv is kidolgozott, bár hozzáértők azért gyanítom igen könnyen találnák hibát az alapötletben: 2057, a Nap kihűlőben, elindul hát egy maroknyi csapat egy óriási űrhajóval, no meg egy még nagyobb bombával, hogy újraindítsák szeretett csillagunkat. A baj azonban beüt, s hogy mentsék a menthetőt, meg kell állniuk az elődjük hajójánál, ami tisztázatlan körülmények közt tűnt el évekkel korábban, most azonban felbukkant a semmiből.
A 2002-es 28 nappal később után öt évvel Boyle visszahajózott a sötétebb vizek felé és újra egy nyomasztóbb hangulatú mozival jelentkezett. Bár a Sunshine nem kifejezetten horror, de a remek hangulatteremtés és az iszonyatosan hangulatos -egyértelműen mozivászon után kiáltó- látványvilágának köszönhetően meglehetősen nyomasztó film, s szerencsére nem alkalmazza a hirtelen ijesztgetés olcsó eszközét, hanem szép lassan kúszik bőrünk alá a hangulat.
Látványvilág. Nem csak azért nagybetűvel, mert mondat elején áll, hanem azért, mert ehhez hasonlót ritkán látni, minőségibb megoldásra pedig nem sok példát tudnék felsorolni. Az egész -nem tudok jobb szót- gyönyörű. Emellett a forgatókönyv is kidolgozott, bár hozzáértők azért gyanítom igen könnyen találnák hibát az alapötletben: 2057, a Nap kihűlőben, elindul hát egy maroknyi csapat egy óriási űrhajóval, no meg egy még nagyobb bombával, hogy újraindítsák szeretett csillagunkat. A baj azonban beüt, s hogy mentsék a menthetőt, meg kell állniuk az elődjük hajójánál, ami tisztázatlan körülmények közt tűnt el évekkel korábban, most azonban felbukkant a semmiből.
A történetről ennyit és ne tovább, a részletek felfedezését meghagynám filmélménynek, kár lenne elspoilerezni. Én magam nem vagyok nagy űr fanatikus -már ami a filmeket illeti-, a Sunshine mégis meg tudott fogni és hatott rám annyira, hogy időnként újra és újra elővegyem. Ha valamiért esetleg eddig kimaradt volna, adj neki egy próbát. Ígérem, nem bánod meg.
