A film, amiben mintha minden főszereplőt helyettesítettek volna. De nem emiatt lett gyenge. Adott egy sikertelen, de roppant kitartó tévés producer Becky Fuller (Rachel McAdams), aki elvállalja egy haldokló reggeli műsor feltámasztásának feladatát, amire az egyetlen esélye a végletekig sértődött és kibírhatatlan, de zseniális hírolvasó-riporter Mike Pomeroy (Harrison Ford), akivel együtt dolgozni azonban szinte lehetetlen. Ebből a négy sorból már egyértelműen látható, hogy a film esélyét a két főszereplő konfliktusai, egymás elfogadása, majd megszeretése adhatja, hisz a karakterfejlődést és a helyzetkomikumokat leszámítva az Ébredj Velünk-ben gyakorlatilag nem történik semmi. Itt pedig akkor visszakanyarodnék az első mondathoz: Mike szerepét mintha csak Robert de Niro-ra szabták volna, Becky karaktere pedig egyértelműen Katherine Heigl után kiált. Annak ellenére azonban, hogy Ford nem az a kimondott mogorva behatású színész, zseniálisan hozza a karaktert, s ezzel egyértelműen a film húzóerejévé lép elő, öröm látni a mimikától a beszólásokig tartó széles repertoárját. Ugyanakkor McAdams is teljesíti a kötelezőt, arról nem tehet, hogy sosem tartozott a kedvenceim közé, talán a tucatarc, tucatszínész benyomás miatt, de különösebb problémát nem tudnék említeni vele kapcsolatban sem. Ami már nagyobb baj, az az, hogy tényleg szinte semmi sem történik, nincs dráma, nincs fordulat, a forgatókönyv lapos, mint annak a rendje. Félreértés ne essék, alapvetően elszórakoztam a filmen, de ez elsősorban Ford játékának és a személye iránt érzett rajongásomnak köszönhető, mintsem magának a mozinak.
