Stanley Kubrick azon kevés rendezők közé tartozik, akik nevüket kitörölhetetlenül belevésték a filmtörténelem kőkemény sziklájába. Ritkán került ki film a kezei közül, 44 év alatt mindössze 12 alkotás köthető a nevéhez, azonban ezek egytől egyig kiemelkedő mozik, amik nyomot hagytak maguk után. Gondoljunk csak a Dr. Strangelove, vagy a Ragyogás által okozott filmélvezetre. Azonban, ha Kubrick neve előkerül, akkor általában a Mechanikus narancs ugrik be az ember fiának (na jó, a fiataloknak esetleg a Tágra zárt szemek). Hogy miért lett egy legenda legendás filmjei közül pont ez a legátütőbb? Jó kérdés.
A Mechanikus narancs egy nehéz film. Egy szatirikus science-fiction. Egy film arról, hogy a vér nem válik vízzé. Bármi is történjen. A jövő Angliájában járunk, egy szürreális világban, ahol minden egy picit más. Más az öltözék, más a gondolkodásmód, más a nyelvezet, csak a kegyetlenség ugyanaz: Alex (Malcolm McDowell) és három barátja az erőszaknak él: betörések, hajléktalanverés, erőszakolás; számukra semmi sem szent, igaz, ez ebben a világban és ebben a filmben kicsit másképp csapódik le. Aztán a bandán belüli nézeteltérések miatt ketten csapdát állítanak Alex-nek, akit gyilkosságért 14 évre elítélnek. Két év jó magaviselet után azonban kap egy ajánlatot: ha végigcsinálja az intenzív két hetes javító tréninget, akkor szabadon engedik. Főszereplőnk persze belemegy -ki nem tenné-, azonban a kezelés hatására -bár beteg elméje ugyanúgy kívánja az erőszakot- fizikailag képtelen lesz a rosszra. Amikor pedig a sors összehozza korábbi áldozataival... nos ezt már meghagyom annak aki még esetleg nem látta a filmet.
Mint ahogy az előbb is kezdtem, a Mechanikus narancs egy nehéz film. Nem kapkod, nem siet sehová, hisz bő két óra áll a rendelkezésére, hogy ránk telepedjen. Mert ránk telepszik, holott nem tud mély mondanivalóval szolgálni; mégis, valahogy belekarcolja magát az elménkbe: nyomot hagy a nézőben. Mert ez a világ, ami itt megjelenik beteg; kicsavart, már-már ijesztő: mégis, alig különbözik a valóságtól, tán semennyire. Azonban vannak problémáik; egyrészt az erőszak közbe iktatott cseppnyi humor elveszi annak az élét, illetőleg McDowell bár páratlan színészi játékot nyújt végig, a film ettől függetlenül iszonyatosan vontatottnak hat. Külön-külön mindegyik része leköt és fenntartja az érdeklődést, egyben azonban nagyon sok. Nagyjából az a kategória, aminek tán sosem állnék neki még egyszer, kult ide, vagy oda. Mert a Mechanikus narancs kult, ehhez nem fér kétség, a titok viszont leginkább abban rejlik, hogy megelőzte korát, hisz akárhogy is nézem, egy negyven éves alkotásról beszélünk. Mai szemmel nézve viszont biztosan nem lenne ennyire sikeres; a 2011-es filmekhez szokott agynak az az inger, amit a film nyújt, már nem elég. Kubrick zsenialitásából persze mindez nem vesz el semennyit, de nem ez az a film, ami miatt annyira megszerettem. Így, a végén pedig pontozni kellene, ami nehéz dió. A film egyedisége, a főszereplő játéka, a zene és az, hogy még utólag is be-be ugranak részek, mondatok, angolosított orosz szlengek, pillantások... nos emiatt ennyi a pontszám. De... ez egy nehéz film.
Mint ahogy az előbb is kezdtem, a Mechanikus narancs egy nehéz film. Nem kapkod, nem siet sehová, hisz bő két óra áll a rendelkezésére, hogy ránk telepedjen. Mert ránk telepszik, holott nem tud mély mondanivalóval szolgálni; mégis, valahogy belekarcolja magát az elménkbe: nyomot hagy a nézőben. Mert ez a világ, ami itt megjelenik beteg; kicsavart, már-már ijesztő: mégis, alig különbözik a valóságtól, tán semennyire. Azonban vannak problémáik; egyrészt az erőszak közbe iktatott cseppnyi humor elveszi annak az élét, illetőleg McDowell bár páratlan színészi játékot nyújt végig, a film ettől függetlenül iszonyatosan vontatottnak hat. Külön-külön mindegyik része leköt és fenntartja az érdeklődést, egyben azonban nagyon sok. Nagyjából az a kategória, aminek tán sosem állnék neki még egyszer, kult ide, vagy oda. Mert a Mechanikus narancs kult, ehhez nem fér kétség, a titok viszont leginkább abban rejlik, hogy megelőzte korát, hisz akárhogy is nézem, egy negyven éves alkotásról beszélünk. Mai szemmel nézve viszont biztosan nem lenne ennyire sikeres; a 2011-es filmekhez szokott agynak az az inger, amit a film nyújt, már nem elég. Kubrick zsenialitásából persze mindez nem vesz el semennyit, de nem ez az a film, ami miatt annyira megszerettem. Így, a végén pedig pontozni kellene, ami nehéz dió. A film egyedisége, a főszereplő játéka, a zene és az, hogy még utólag is be-be ugranak részek, mondatok, angolosított orosz szlengek, pillantások... nos emiatt ennyi a pontszám. De... ez egy nehéz film.
