Zack Snyder rendező nevét az elmúlt pár évben minden filmszerető megtanulta. Kezdjük egy mondatnyi múltidézéssel: a direktor az elmúlt hét évben négy zseniális filmmel írta be magát a filmtörténelem nagykönyvébe: Holtak Hajnala (2004), 300 (2006), Watchmen (2009), Az Őrzők Legendája (2010). Egytől egyig remek alkotások, amiket az ember szívesen elővesz újra és újra, de számomra még ezen sikerszéria dacára sem érthető, hogy hogyan engedhették meg neki az Álomháborút, melyet Snyder nem csak rendezőként, hanem íróként is jegyez. Ez a film ugyanis igazi, hamisíthatatlan, letagadhatatlan agyfasz, amire nincs bocsánat.
Pedig az első öt perccel engem megvettek, a nyitóképsorok és az alávágott Sweet Dreams igazi hangulatteremtő, itt már-már elhittem, hogy itt bizony lesz valami és a szimatom tévedett a filmmel kapcsolatban. Ami azonban ezután következik az maga a káosz és az igénytelenség. Főszereplőnk Baby Doll (Emily Browning) elmegyógyintézeti kalandját követhetjük végig; a lányt gonosz mostohaapja juttatja a borzalmas helyre, méghozzá -kapaszkodjatok meg- az örökség reményében. Biztos ami biztos, az ördögi mostoha azért befizeti a lányt egy kiadós lobotómiára is. Baby Doll -elkerülve a ciki szitut, hogy trendi legyek- azt vizionálja, hogy az elmegyógyintézet egy kupleráj, ahol a sok elmeroggyant mind kurva. Eddig megvan? Innen aztán megint átkerül egy kardos, náci zombis, robotlófaszos meg kell találnod a kulcsot, tüzet, térképet, válaszokat, akkor szabad leszel világba, ahol olyan harcorgia veszi kezdetét, amit már nagyjából három perc után annyira untam, hogy azt kívántam, bárcsak lennénk túl az egészen. Erre azonban majd 100 percet kell várni, ami ilyen gagyihalmaz esetén nem, hogy nem kevés, egyenesen túl sok. Értem én, hogy kúl a harc -mint mondtam az első 1-2 percben tényleg az- és, hogy jó seggű húszévesekkel próbálják eladni a filmet; de ezt még azzal sem lehet. Rengeteg embert meg lehet vezetni azzal, hogy Snyder nevével behúzzák őket a mozikba, de lehet, hogy túl nagy ár, emlékezzünk csak a hasonlóképp remek utolsó léghajlítós történetre. Nem mondom, hogy kár érte, mert ez a film úgy borzalom, ahogy van; mazochistáknak és 50 IQ alattiaknak azért előszeretettel ajánlom.
