Klasszikus. Időtálló. Vígjáték. Amolyan igazi hibátlan paródia. Őszintén kíváncsi leszek, hogy 25 év múlva hány filmre tudjuk majd zokszó nélkül rámondani ezeket a jelzőket, ahogy most egy 87-es alkotásra én simán megteszem. A vígjáték haldoklik (vagy inkább halott?), ez iránti aggodalmamat nem most először írom le és mondom ki. Nem készülnek minőségi alkotások, a paródia -egyébként is alig láthatóan égő- lángja kialudni látszik. Nem akarnék költői lenni, sajnos ez az igazság. Az ezredfordulót megelőző két-három évtized jó pár vitathatatlanul nívós alkotást hagyott az utókorra, míg a kétezres évekből nem nagyon jut eszembe egy sem. Ez a fajta szórakoztatás mára már nem létezik, ahogy egyszer már kifejtettem, ez főképp annak az oka, hogy az a kis létszámú csapat, akiknek a nevéhez ezek köthetőek, mára már elhunytak (Leslie Nielsen), vagy kiöregedtek a szakmából. Ezen zsenik egyike Mel Brooks, akinek a nevéhez leginkább köthető az Űrgolyhók; hisz amellett, hogy fontos szereplő(ke)t formál meg, ő írta és rendezte a mozit.Egy Star Wars paródia, de akár úgy is leírhatnám röviden, hogy egy klasszikus történet csillagközi térbe helyezett változata. Adva van ugye a jóságos Roland király gyönyörű bolygóján, csodaszép leányával, boldogan élnek míg meg nem. A gonosz-rossz űrgolyhók azonban bajban vannak: bolygójukon elfogyott a levegő, így a legdaliásabb katonák űrhajóba vágják magukat és elindulnak a Druidiára, hogy ellopják annak légkörét. Ez azonban nem ilyen egyszerű, a planétát egy réteg védi, melyen csak a kapunyitó kód segítségével lehet behajtani. Hogy rávegyék a királyt az árulásra, elrabolják a kissé pökhendi hercegnőt Vespa-t (Daphne Zuniga). Azaz csak elrabolnák, hisz feltűnik a színen a hős lovag Lone Star (Bill Pullman) és hűséges társa a félig kutya, félig ember Morzsa (John Candy). Ezzel pedig kezdetét veszi a bolygók közti hajsza, megbolondítva egy kis szerelemmel, pár segítővel, egy balfasz sereggel élén Dark Helmet-tel (Rick Moranis), és az agyafúrt, de legalább oly gonosz Skroob elnökkel (Mel Brooks). A folyamatos nevetés pedig garantált.
Amire rátesz egy lapáttal a magyar szinkron. Úgy vélem bátran kijelenthetem, hogy kis országunk bővelkedik -még napjainkban is- zseniális szinkronszínészekkel, azonban e tekintetben is a kilencvenes évek jelentették az aranykort. A film önmagában is bármikor elővehető, időtálló klasszikus lenne, a minőségi magyarítás cask hab a tortán. Igazi örök érvényű remek, aminek a végén picit mindig elszomorodok: vajon mikor jönnek ilyen nagyságok újra? Kapunk e egy Brooks-hoz hasonló géniuszt egyszer? Tudja e valaki pótolni valaha John Candy-t, aki hatalmas űrt hagyott maga után tragikusan korai halálával? A szívem bizakodik, de az eszem tiltakozik: félek, hogy az igazi vígjáték örökre halott.
