Megosztom

A Szélhámos Fivérek sem egy szokványos vígjáték. Hogy most miért írtam azt, hogy ez sem? Nem tudom. Biztos sok ilyen van még. De a bevezető letudva.

Nos, körülbelül ezen a szinten mozog a Bloom testvérek kalandja is. Önfeledten vihogni nem tudsz rajta, de érzed, hogy minden dialógusa abszurd. Rian Johnson kedve szerint keverte a filmes műfajokat, így van itt akció, krimi, komédia, romantika, dráma, de nem vette túl komolyan az ebből fakadó akadályokat, így filmje mesei felhangokkal párosult. Ennek a humora pedig ízlik nekünk.

A Bloom testvérek gyermekkoruktól kezdve szélhámoskodással keresik mindennapi kenyerüket, de a csalás számukra nem kényszer, hanem szükséglet. Nem arról van szó, hogy ellopok egy almát, mert éhes vagyok, hanem hogy ellopok egy almát, mert el tudom lopni. A kisebbik Bloom fiú (Adrien Brody) viszont nincs ennyire tisztában saját személyiségével, ezért megpróbál rátalálni, holott végig ott van előtte. Így aztán úgy dönt, hogy kiszáll a bizniszből. De mivelhogy a kísértés óriási, a bátyusnak (Mark Ruffalo) pedig jó a meggyőző képessége, belemegy egy utolsó eksönbe. A sors ismétli önmagát. Ezúttal a letaglózóan sokoldalú, szép, de mindenekelőtt gazdag Penelopét (Rachel Weisz) veszik célba, aki gyermekkora óta magányosan él saját birtokán, így van rá némi sansz, hogy a kicsi Bloomba habarodjon. A bátyus remekül irányítja a háttérből az eseményeket, dupla meg tripla csavarokkal teszi őket átláthatatlanná nem csak mások, de saját öccse számára is. És valljuk meg, a néző számára is. Csakhogy Penelopé talpraesettebb annál, sem minthogy dróton rángassák, reakciói viszont annyira szokatlanok, hogy a Bloom testvérek is elbizonytalanodnak. Mi van?

A krimi-komédia mindvégig jelen van, egy-egy robbantás, autósüldözés révén az akció is, kicsi Bloom és Penelope a romantikus szálat erősítik, a két testvér evidens (testvérbarátság), de előkerül a bosszú és a molesztálás témája is, és így a végére a dráma is megjelenik. Csakhogy úgy van Happy End, hogy nincs is. Szóval egy jó nehéz öszvérrel állunk szemben, de ne aggódjunk, egészséges, még ha nem is tökéletes.

A színészek fapofával bohóckodják végig a nem éppen szokványos történetet, ezzel alaposan megkérdőjelezve a realitás határait. A vágás és a fényképezés kerüli a hatásvadászatot, a zene fülbemászóan szép, de távolságtartóan nosztalgikus. A sok műfaji kísérletezést ez tartja igazán össze, és pörgeti fel ott, ahol kell. Nagy általánosságban zseniális az aláfestés. Ugyanakkor a film egyetlen, de egyben óriási hibája, hogy nincs ritmusa. Minden humora ellenére, gyakran vontatott, főleg a vége felé. És ilyenkor a zene rádob egy lapáttal.

Persze aztán lehet, hogy az alkotók minket is jól átvertek. Nem tudom, mit vártam, de azt igen, hogy még mindig gondolkodom azon, amit kaptam. A zene mindenesetre megmarad. Kell a filmhez némi affinitás, de én csak ajánlani tudom.