A 60-as évek európai filmművészetében elpattant valami és az olasz neorealisták a cseh és francia újhullámosokkal karöltve akadtak ki a társadalom és egyéniség közt feszülő áthidalhatatlan ellentéteken. Amíg az öreg kontinens nyugati fele unta magát a jólétben, az USA sem panaszkodhatott vezető világhatalomként, de külső és belső gondok is felütötték a fejüket. Miközben Amerika messzi földekre ment szabadságot meg egyenlőséget hirdetni (ami aztán sok amcsi állampolgárnak nem tetszett, hát még a komcsiknak) és megismertetni a demokrácia privilégiumait, a saját földjén is rendet kellett rakjon, mivel a feketék polgárjogai még a 60-as években is erősen korlátozottak voltak. Minden adott volt tehát a tengerentúlon egy kis csetepatéhoz, tüntetésekhez, pezsgő élethez és a John Wayne féle western hősök leváltásához illetve megújításához.
A western tagadhatatlanul amerikai műfaj, esetünkben pedig az "amerikai" igenis nagy súllyal bír, mivel Amerika nemcsak egy ország, hanem szimbólum is. A válságot jelzi, hogy a legjobb westernfilmeket már egy olasz rendezte (Sergio Leone, bár ezt nem illik zárójelben említeni), a Vadnyugat pedig a spanyol sivatagokba költözött. Az olasz dominanciát jelezni hivatott elnevezés, a spagetti-western legfontosabb strukturális változtatása , hogy elhagyják észak és dél témáját: Eastwoodékat már nem érdekli a hagyományőrzés és haladást sürgető országrészek hosszúra nyúlt vitája és a középpontba nem egy, a kettő között mindig helyesen egyensúlyozó cowboyt raknak, hanem egy ehhez közömbösen viszonyuló rejtélyes alakot. A Névtelen Idegen cselekvéseinek mozgatórugójává a pénz válik, miközben megjelenésével, hallgatagságával és sugárzó magányával kívül helyezkedik a infernóra emlékeztető poros kisvárosok öntörvényű lakóin. A semmiből tűnik fel a sivatag közepén egy végtelen térben, szélsebesen vágtázik és halálbiztosan céloz, de a leleményességnek sincs híján. Ő maga az individuum, aki azonosulási lehetőséget kínál a nézőknek, így válik minden jellemhibája ellenére pozitív hőssé. A pénz azonban inkább csak valamiféle alibiként szolgál Sergio Leone hőseinek, a káosz minden bizonnyal a csillogó fém nélkül is felütné a fejét, egyszerűen csak azért, mert a szereplők életformája így kívánja. Ezek a hősök végtelenül talajtalanok, így nincs nagyon miért harcoljanak, úgyhogy akkor már legalább egy kis pénzt kapjanak a szolgáltatásaikért. Aprócska remény azért még az ilyen cinikus és kiábrándult filmekben is akad, a Névtelen Idegen önmaga mellett többször is kiáll a családért és a barátságért, tehát az ilyen hagyományos értékekért, amik egyre nehezebben érvényesülnek a világban. 
A dollár-trilógia epizódjai nem kötődnek egymáshoz túl szorosan, csupán a rendező/főszereplő/zeneszerző triója miatt kapcsoljuk össze őket, és tűntetjük ki a dollár jelzővel. A Névtelen Idegen miközben két másik alakot vagy bandát kijátszva igyekszik saját malmára hajtani a vizet, nem rendelkezik semmiféle kötelékkel, ugyanakkor a szociális érzékenység csírái, ha nagyon mélyen is, de ott lapulnak benne. Az nyitódarabban még kellően karakteres ellenfelek nélkül, magányosan, a második felvonásra pedig már Douglas Mortimer ezredessel szövetségre lépve igyekszik minél több lóvét zsebre tenni egy harmadik fél elkapása révén. Eastwood és Lee Van Cleef egészségesen osztoztak a vásznon: Eastwood megmaradt az első részben megismert magányos jófiúnak, Van Cleef figurája viszont új tölteteteket adott a motivációs tárházhoz, mivel számára már nem a pénz, hanem a bosszú volt a legfontosabb. A harmadik rész furcsamód úgy foglalja össze és viszi tovább a trilógia ívét, hogy előzmény-történet, a hármas egységet pedig már címében is jelzi.
A polgárháború ideje alatt járunk, ahol Dél és Észak agyba-főbe lövi egymást, de ahogy azt már megszokhattuk, a mi hőseink kívül helyezkednek mindezen, és kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva, ezzel jól beintve a háborúzós feleknek. Egyszerűek, akár a vadnyugat, erőszakosak, akár a vadnyugat, és kicsit sivárak is, akár a vadnyugat, de jellembeli különbségek még köztük is akadnak. Míg az előző részek a névtelen idegen személyére voltak kihegyezve, a harmadik felvonás jóval árnyaltabbra sikerült, miután erős karakterekkel operálnak, a cselekmény került előtérbe. Nem egy magányos hős kerül a középpontba, hanem az, ahogy három öntörvényű igyekszik keresztbe tenni egymásnak.Amit eddig csak sejtettünk a névtelen idegenről, az most bizonyossá válik. Egyrészt még mindig ő a legempatikusabb figura, gondoljunk arra, amikor a haldokló katonának adja a kabátját és a cigarettáját, majd a vállára hajtja az előző részekből már jól ismert leplet, aminek láttán nem kevés Leone rajongó arcára ülhet ki egy nagyon széles mosoly. Másrészt végleg világossá válik az is, hogy a pénz, számára sem bír igazi értékkel, miután lazán ott hagy sokezer dollárt a Csúfnak. Az arany tehát csak ürügy a kihívások keresésére, és egyedül a győzelem készteti megelégedettségre, múltja pedig továbbra is rejtélybe burkolózik, ami annál inkább ingerli a nézőket.
A Csúf múltja viszont annál is inkább előtérbe kerül, és szolgál némi alternatívával, miért is lesz az ember bandita, aki körülbelül minden létező vádban bűnös lehet. Személye, válogatott káromkodásai és folytonos locsogása állandó humorforrás („Ha lőnöd kell, hát lőjél, ne fecsegj!”). Ő nem olyan ravasz, mint társai, de a pisztolyt legalább olyan gyorsan forgatja, és így is rendesen sarokba tudja szorítani a csavaros ellenfeleket. Miközben a pénzt hajhássza, azért a bosszúból is kijut neki bőven, hogy éppen mikor kin, az szituációtól függően változik: hol a Jót, hol a Rosszat szeretné lyukasra lőni.A Rossz pedig egyszerűen csak rossz, nem véletlenül ő az egyetlen, aki meghal. Rezzenéstelenül gyilkol le családokat, haldokló öregembereket, ver meg nőket, kínoz hadifoglyokat, tehát átlépi azokat a határokat amikért Eastwood névtelen idegenje ha ritkán is, de kiáll. A film egyébként is bővelkedik erőszakban, mindhárom főhős részéről, és pont ott fordul egy parányit szatírába, ahogy ezeket egyszerre élteti és elítéli (de elsősorban alkalmazza). Van valami paradox ebben a hősmítoszban, ami valahol teljesen értelmetlen, mégis tetszik.
Kevés trilógia létezik, aminek második része túlszárnyalta volna a nyitó darabot (legjobb kivétel ez alól a Birodalom Visszavág vagy a Mad Max 2), de még kevesebb van, amelyiknek
záróakkordja koronázta volna meg a sorozatokat (ilyen az Indiana Jones és A Gyűrűk Ura). Leone szerzői eszköztára viszont a fináléra vált a legkiforrottabbá, pedig az első, műfajteremtő rész után a folytatás is emelt néhány szintet azon a bizonyos képzeletbeli lécen. Persze, ez mind csak rizsa, mert igazából Morricone fülbemászó dallamai, a kietlen sivatagok, Eastwood rezzenéstelen arca és ráncba burkolóző szemei, az oldalra húzott mosolya, az elhagyhatatlan cigaretta, a szemre árnyékot vető kalapok, a strapabíró farmerok és a pattanásig feszült párbajok teszik felejthetetlen élménnyé Sergio Leone trilógiáját. Ezekért az apró gesztusokért tudjuk igazán szeretni.Nagyon. Nagyon...
