Az élet nehéz, muszáj hát valahogy elviselni. Három dolgot tehetünk: iszunk, drogozunk, vagy verekszünk. Úgy látszik a 90-es évek végén rákattantak az önpusztítós filmekre. 95-ben Cohenék itatták le Nicolas Caget, 97-ben Boyle lőtte be Ewan McGregort, 99-ben pedig Fincher verte szét Edward Nortont (és ide kívánkozik még Aronofsky Rekviemje is).
A Harcosok Klubját nem szabad teljesen komolyan venni, mert ügyesen egyensúlyozik a szórakoztatófilmek és az magvas kérdéseket felvető alkotások között, na nem mintha a kettő kizárná egymást, de végső soron az előbbihez sorolható. Szórakoztat a fekete humorával és rendkívüli elbeszélő képességével, a fény- és hanghatások csúcsra pörgetése pedig jól mutatja hogy a videofilmek világából érkezett Fincher mennyire ért a dinamikus történetmeséléshez. Elgondolkodtató pedig azért lehet, mert egy kritika. De nem több. Nem ad alternatívát, mindenben igaza van, de megoldásként semmi újjal nem szolgál, persze nem is várjuk el a világ megváltását, de a kritika önmagában nem elég. Ahhoz semmiképp sem, hogy az évszázad legeredetibb mozii közé soroljuk, márpedig sokakban él ez a túlértékelt kép. Mondjuk senkit sem hibáztatok, mert én is imádom a Harcosok Klubját, szappanostól Brad Pittestől.
"Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az
alsógatyánkon, Viagra, hajnövesztő, műolaj."
A fogyasztói társadalom csúnya dolog, és ezt mi más is mondhatná meg nekünk, mint egy hollywoodi szuperprodukció? Már itt ellentmondásba ütközünk, de nem élünk annyit, hogy időnk legyen rajta rágódni. A lényeg, hogy Nortonnál kiborul a bili, és létrehozza a Harcosok Klubját, amit önmagával karöltve sikeresen irányít. Mivel a harcot mindenki szereti (mert olyankor mindenki érzi végre, hogy él), a hozzáhasonlóan céltudatát vesztett embersereg meglátja benne a vezetőt, aki mentesít a gondolkodás isteni adományától, így terjed egyre szélesebb és szélesebb körökben a társaság, és alakul ki a nézőben a totalitarizmustól való paranoia. Ezeket a folyamatokat tökéletesen leképezi a film, és a történelem sötétsége a város üdítő környezetében elevenedik meg előttünk. De minthogy a világot a nők uralják, a fináléba érkezve leesik a tantusz, és az, hogy az anarchia nem megoldás. Eljutottunk tehát oda, hogy kéne valami a kapitalizmus helyett, de az nem a káosz. Akkor mi az? A demagógia? Lelkesülni bizonyos dolgokért és célokat keresni és értékrendszereket kialakítani és szabályokhoz kötni magunkat? Lehet, de az biztos, hogy Norton nem egyedül nézi végig a világvégét.
Ott áll mellette szorosan Helena Bonham Carter...
