Bármennyire is szeretjük, ezeddig nem írtunk róla, mivel 2009-ben még a Hokum sem volt sehol. Most viszont az épp aktuális DVD megjelenés kapcsán megragadjuk az alkalmat, hogy pótoljuk ezt a hiányosságot, és az egekbe magasztaljuk Neill Blomkap sci-fijét.A film ügyesen kerüli a sablonokat, pedig sokszor tévedhetne vakvágányra. A földre érkező, rákokra emlékeztető űrlények ezúttal egyszerűen csak haza szeretnének menni, nem céljuk a föld leigázása, meghódítása, elpusztítása, megmentése stb. Az emberek azonban be vannak szarva, így érthető mogorva magatartásunk, igaz, hivatalosan kedvesnek, de szigorúnak kellene lennünk. Vannak apró szépséghibák, például gyerekjáték elindítani egy anyahajót, 20 évig kell keresgélni az üzemanyagot, aminek aztán a fele kiömlik, és hasonló apróságok, de mindez csak szőrszálhasogatás, Blomkamp szociálpszichológiája kifogástalan.
A District 9 anélkül ábrázolja a mindenki számára könnyen felismerhető és értelmezhető témaköreit, hogy közben szájbarágós lenne. Rengeteg, egymással rokon témában mutat görbe tükröt a társadalom felé, mégsem beszélhetünk öncélú polgárpukkasztásról, a film mindvégig szemléltet, próbál a lehető legobjektívebb lenni. A 9-es körzet elsősorban a rasszizmusról, a fajok közötti egyenlőtlenségekről szól. Az rákok egyik agya ígéretet tesz ugyan a főhősnek, hogy visszajön és segít neki, de saját fajának érdekeit természetesen ő is mindig előrébb helyezi. A helyi lakosság sem tud mit kezdeni a 20 éve tartó helyzettel: A semmiből ide telepítettek 1-2 millió űrlényt, akik képtelenek az asszimilációra, a gazdaságilag egyébként is elmaradott terület pedig nem bírja el az ufók és a hánytatott sorsú lakosság eltartását. A borzasztó szociális körülmények magukkal hozzák a bűnözést, az illegális fegyverkereskedelmet, a prostitúciót, amiket a film gyengéden árnyal. Pár mondat erejéig mindegyiket megemlítik a dokumentum felvételeken, később pedig a főhős útja is keresztezi mindezt: a média űrlényekkel való közösüléssel vádolja meg, majd az MNU (Idegenügyi Részleg, ők felelősek a rákokért) elleni kétségbeesett harc összehozza a fegyverkereskedőkkel. Ezt a pontot az alkotók kiegészítették a fanatizmus fogalmával is, a helyi népek ugyanis úgy gondolják, hogy a rákok elfogyasztása felszentesíti őket azoknak tudásával és erejével…
A rasszizmus magában hordozza a különböző fajok kultúrájának értékelését is. Egyesek szerint a különböző kultúrák képesek megélni egymás mellett. Mások szerint meg nem, de ez a szakadék itt olyan széles, hogy nem is kínál fel több aspektust. A rákoknál nem létezik a magántulajdon fogalma, működik a tudás alapú hierarchia, viszonylag ingerlékeny, de technológiailag felsőbbrendű faj, szeméten és macskakaján élnek, nem öltözködnek. Össze se hasonlíthatóak az emberekkel, aki természetéből fakadóan próbálja elfojtani a másságot, s igyekszik basáskodni felette. Itt jelenik meg az irányító hatalom szerepköre, ami ugye a mi demokráciánkban is jelen van, s egyeseknek az ezirányba táplált paranoiája igencsak vészjósló disztópiákat vázol fel előttünk. Saját pozíciónk megtartása érdekében sokszor kénytelenek vagyunk engedni a korrupciónak, olyan embertelen kísérletekbe és döntésekbe bocsátkozhatunk, amik ellent mondanak az erkölcsnek. A District 9 első sorban ezért kapta meg a 18-as karikát, nem a naturalisztikusan szétfröccsenő bensőségek miatt.
Fennkölt témaköreinket a főhősön keresztül, a kisember szemszögéből illusztrálják, és ez lehetőséget adott az egyén értelmezésére is. A Wikust alakító Shralto Copley nagy kihívásokkal találhatta szembe magát, egyrészt mert ő a film mozgatórugója, majdhogynem az egészet ő viszi a hátán (ez csak azért nem igaz, mert a fentebb kifejtett alapanyag már alapból bőséges), másfelől hitelesen kell alakítania egy ellenszenves mitugrász kis irodakukacot, és a világot megmentő akcióhőst is. A kamera előtt erőltetett vigyorával, mögötte pedig kétszínűségével vonja meg magától minden részvétünket, aztán bekövetkezik a végzetszerű baleset, elindul a cselekmény, főhősünk pedig szép lassan maga is átváltozik rákká. Az átváltozás mégsem rejt magában Kafkai hasonlatokat, ez bizony jellemfejlődéshez vezet. De rögös az út odáig, addig még tanúbizonyságot kapunk az emberi zsugoriság határtalanságáról, például amikor főhősünk elkeseredettségében egymaga próbál elnavigálni egy űrhajót, nem törődve annak valódi rendeltetésével. Később mégis rokonszenvessé válik, ha valaki az életéért küzd, az valahogy minden emberből kiváltja a szimpátiát. Ez ösztönös. De amikor már tényleg csak a remény maradt, önfeláldozóan fedezi a rászorulókat, neki már majdhogynem mindegy, s valójában a film maga is csak ezzel a soványka vigasszal szolgálhat, nem tudjuk, hogy a fő-fő ufó visszatér-e segíteni rajta, s ha igen, nem igázza-e le mégis a bolygót nagy jókedvében?
Wikust körülveszi a családja, és megszólal számos ismerőse is, amiből könnyűszerrel leszűrhetjük, hogy milyen kép alakult ki róla a környezetében. Ez nem túl hangsúlyos, mégis fontos. Feleségével kötött házassága idillikus, s habár egy pillanatra megrendül kettejük kapcsolata, erős is. Apósával, aki egyben munkaadója is, már felszínes barátságot ápol, ő a film legellenszenvesebb alakja, aki minden emberségéből kivetkőzik: manipulál, hazudik, csal, öl, és mindezt a háttérből teszi. Mindezt egy izomagyú őrnaggyal végezteti el, aki élvezetét leli a gyilkolászósdiban, Wikus egyfajta nemeziseként sokszor el is ragadtatja magát, és felettesei parancsát megtagadva rendez vérfürdőt, nincs tekintettel társadalmi vagy erkölcsi kérdésekre se, csak lőjük már szét azt a rákot!
Szerteágazó sokszínűsége mellett formailag is piszok jó mozi a District 9, a mostanában egyre nagyobb teret kapó, amatőr felvételekkel operáló filmek (REC, Cloverfield), álriport (Big Man Japan, Borat) és áldokumentumfilmek (Morgan Spurlock filmjei) egyveleg nagyon tudatos felépítésű. A dokumentarista forma elég veszélyes, mert vagy túlzásba viszik, és sekélyesen unalmas lesz, vagy nem aknázzák ki. Ez esetben ötvözték a játékfilmmel, a koncepció szerint ahogy a főhős fokozatosan átváltozik, azzal egyidejűen tűnnek el a riportok, míg a végére már csak térfigyelő kamerák szakítják meg az időközben akciómozivá transzformált filmet. Ilyen atmoszférában az akciók még kirobbanóbbnak hatnak, de alapból is nagyon kreatívak (vászonra fröccsenő vér, kameramozgások).
.
