2004-ben látott napvilágot a DC Comics egyik legfrissebb akció képregénye, melynek filmre-adaptálására, mindösszesen 6 évet kellett várni. Ahogy az eredeti mű, úgy a mozi hangulata is megmaradt azon a rerto vonalon, amelyen egyre több akciómozi (The A-Team, The Tournament, The Machete…) kezd járni. Hiszen elég csak magát a sztorit nézni:
Az amerikai hadsereg egy különlegesen speciális osztagot dob le a bolíviai dzsungel szívébe, azzal a feladattal, hogy egy katonai bázist teljesen eltöröljenek a föld felszínéről, túlélőket nem hagyva maguk után. Ám az akció kudarcba fullad, és a csapat tagjainak hamarosan rá kell jönniük; a célpontok ők voltak. Miután elhitetik az egész világgal, hogy az akció során életüket vesztették, egy gyönyörű ügynöknő segítségével hozzálátnak megszervezni véres bosszújukat, az őket eláruló Max ellen.
A mozi számomra egyértelműen a nyolcvanas évek filmjeit idézte. És ezt nem csak a történet éreztette velem, hanem a tőmondatokban megírt dialógusok, a „mindent felrobbantok körülöttem” akciójelenetek, vagy éppen a színészek felejthető játéka. Ez utóbbit, amúgy nem róhatjuk fel az aktorok hibájaként, hisz maga a film sem igényel többet annál, minthogy mindenkinek nagyon coolan kell nézni. Üdefolt talán Chris Evans, akinek különösen jól állnak ezek a nagypofájú, laza szerepek (plusz a London és a Napfény óta tehetségét sem vonom kétségbe), és Zoe Saldana, akinek a formás kis hátsójára többször is ráfókuszál a kamera.
Számomra, ami még erősen lehúzta, a már amúgy sem magas színvonalat, az a Maxet alakító Jason Patric volt. Igaz, nem csak a színész hibás ebben, hisz az egész karakter teljesen hiteltelen volt, ami csak még nevetségesebbé tette a filmet, holott egy ilyen kaliberű mű esetében elengedhetetlen volna egy épkézláb főellenség. Gondoljunk csak bele, mennyit dobott a M:I 3-on Owen Davian, vagy az Ál/Arcon Castor Troy karaktere. A film zárását pedig már a csinos kis végefőcím sem tudta megmenteni önmaga paródiájába fordulásától.
Számomra, ami még erősen lehúzta, a már amúgy sem magas színvonalat, az a Maxet alakító Jason Patric volt. Igaz, nem csak a színész hibás ebben, hisz az egész karakter teljesen hiteltelen volt, ami csak még nevetségesebbé tette a filmet, holott egy ilyen kaliberű mű esetében elengedhetetlen volna egy épkézláb főellenség. Gondoljunk csak bele, mennyit dobott a M:I 3-on Owen Davian, vagy az Ál/Arcon Castor Troy karaktere. A film zárását pedig már a csinos kis végefőcím sem tudta megmenteni önmaga paródiájába fordulásától.
Összesítve a Vesztesek Bosszúja egy nagyon látványos és nagyon amerikai tesztoszteron-mozi, ami sajnos túlontúl felejthető, ám mégis szórakoztató tud lenni egyszeri megtekintésre - de kizárólag csak akkor, ha az ember elkapja azt a bizonyos agyhullámoktól mentes brain-off üzemmódot. Viszont ha rám hallgattok, inkább választotok valami mást, mert ennél azért jóval igényesebb és színvonalasabb akciófilmekkel is találkozhatunk.
