Megosztom

Íme, egy újabb tini-horror, ahol újfent a tipikusan amerikai sablonok köszönnek vissza nekünk. Ez esetben az elnyomottakért „izgulhatunk”, majd másfél órán keresztül.
A mozi középpontjában öt gimis fiatal áll. Ők a suliban a száműzöttek, kirekesztettek. Senki nem vesz róluk tudomást, senkit nem érdekelnek, kivéve néhány társukat, azonban ők sem barátkozni szeretnének velük. Az iskola legnépszerűbb diákjai, azzal töltik felesleges szabadidejüket, hogy a legkülönfélébb módon alázzák meg őket nap, mint nap. Egy ideig még tűrik a dolgot, ám egy nap betelik náluk a pohár, így a kívülállók úgy döntenek, kezükbe veszik az irányítást és visszaadják mindazt, amit az eltelt sulis évek alatt kaptak.

Joey Stewart első mozija kimondottan gyengére sikeredett. Persze ez nem egyedül az ő érdeme. Először is adott egy igen gyengécskére sikerült forgatókönyv, ami külön zavaró, hisz a sztori többet érdemelt volna. Lássuk be, egész jó kis trancsír mozit, vagy még inkább psycho-thrillert lehetett volna összehozni egy ilyen alapanyagból. De Jason Kabolati forgatókönyvírónak sikerült elbaltáznia az egészet azzal, hogy teletömte a filmet a már jól ismert tini mozis klisékkel és sztereotípiákkal. Van itt kérem szépen a népszerű focistáktól, a dögös pompon lányokon át, egészen a lelkileg meggyötört, iskola lúzeréig minden.

Továbbá ott vannak a borzasztóan gyenge aktorok. Oké, értem én, nem lehet minden tini színész egy Ellen Page, na de kérem! Amit ebben a filmben a színésznek nevezett akárkik művelnek, az valami siralmas. Pedig lennének a filmben igazán eltalált szövegek, de ezeket sajnos el is kéne tudni úgy mondani, hogy azok emlékezetesek maradjanak. A Dane-t alakító srác gesztikulációi pedig erőltetettek és túljátszottak. Egyszerűen nevetségessé teszik a jelenetek többségét, így a tervezett feszültség elveszik.

Persze vannak azért jó dolgok is a filmben. A képi világ rendben van, olyan amilyet egy hasonló mű esetében elvárnánk. A suli „bombázói” is szépek, de sajnos nem láthatjuk őket annyit, hogy esetleg megemeljék a film színvonalát. És akkor még az apró bakikról nem is beszéltem, melyek egy idő után elég idegesítőek tudnak lenni.
Összességében a The Final a tini-horrorok alatt teljesített, ami azért elég szomorú, hisz a műfaj kevés alapanyaggal is jól tud működni. Azt hiszem jobban jár mindenki, ha messzire elkerüli.