Elsőként Aronofsky műve ugrott be. De tekerjük vissza egy picit az idő kerekét...
2006-ot írunk, a zseniális író rendező legújabb munkáját bemutatják. Egy hányattatott sorsú film, aminek a főszerepére eredetileg Brad Pitt-et kérték fel, aztán számtalan huzavona és csúszás után végül Hugh Jackman játszotta el Tommy-t. Vagy Thomas-t. Vagy Tom Creo-t.... A film, aminél jobban tán semmi nem osztotta meg a közönséget. Bárhol láttam róla vitát, vagy nagyon szerette az egyszeri néző, vagy......nos véleményem szerint: vagy nem értette, és ez valahol az érzelmi szintjének a hibája.
Ugyanis amíg a Breaking Bad esetében talán vitatható a depresszív mívolt, (nem, rossz szó. a kilátástalanság.), addig a Forrás esetében aligha.A valaha volt egyik legszomorúbb film, s sajnálatosan ezt pont igazmondásával éri el. Épp ezért ennyire mellbevágó élmény látni.
Három idősíkon keresztül zajlik a történet, melyben a jelen főszálát a múlt és jövő öleli át, teljes egészet alkotva. Tom az orvos, daganatellenes szerrel kísérletezik, míg imádott felesége agytumorban haldoklik. Versenyfutás az idővel, hogy megmenthesse az egyet, aki a minden.
Aztán jön a legnehezebb a világon. Az elfogadás. Hogy a világot jelentő már nincs többé. Bármit is tesz....
Talán az öröklét....de lehet ez vigasz? El lehet, el kell fogadni a megmásíthatatlant? A halál nem kikerülhető....
Az elmúlást, a lét végességét és a veszteséget boncoló történet valami hihetetlen módon (kegyetlenül) szívszorító. Ezt ilyen zseniálisan még sehol senkitől nem láthattuk, ezt garantálom.
Bizony, könnycseppet morzsoltam a végén.
Hihetetlen, és gyönyörű. Látni kell.
