Az Egyesült Királyság első - és a mai napig egyetlen - nőnemű miniszterelnöke gyakran hangoztatta: ,,Az ember legyen merész, ha megfogja a kormányt.” Az 1979 és 1990 közötti időszak óriási áldozatokkal járt Nagy Britannia polgárai számára, mégis azt mondhatjuk, hogy a relatív haszon tekintetében egy sikeres fejezetnek számít. Margaret Thatcher (Meryl Streep) mindent elért, amit egy hozzá hasonló ambiciózus nő elérhet, óriási erőforrásokat megmozgatva, befolyásos emberek tömegét irányítva. A babérkoszorú letétele után azonban egy megroskadt, az aktualitásoktól eltávolodott, a saját erejének és csillogásának csapdájába esett, múltban ragadt idős hölggyel találkozunk. Napjait elméje emlékraktáraiban tölti, csak néhány olyan tiszta óra van, amikor tudatosul benne, hogy hányadikát mutat éppen a naptár. Ilyenkor rájön, hogy a férje, akivel naphosszat beszélget (Denis Thatcher - Jim Broadbent) már évek óta meghalt. A Brit Birodalom egykor legbefolyásosabb személye képtelen feldolgozni, hogy vége van. A film egy olyan öregasszony visszaemlékezéseit követi nyomon, akinek ki kell szöknie a saját házából azért, hogy tejet vehessen.
Abi Morgan egy klasszikus témát elevenít fel újra, Phyllida Lloyd rendező segítségével. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a téma ismeretlen, vagy újszerű lenne, illetve, hogy ne lenne elavult. Bizony a történelem híres alakjainak életútját feldolgozni igazán porlepte ötlet, ami talán nagy érdeklődésre tarthat számot, de könnyen visszafelé sülhet el. Úgy gondolom, hogy a 2011-es feldolgozás nem esett ebbe a hibába. A mozirajongók a trailer után teljesen mást várnak: egy sablonos, esetleg patetikus, nagy költségvetésű ,,szuper-drámát”. Be kell vallanom, én is úgy gondoltam, hogy a filmalkotáson maximum csak a színészi játék dob majd valamit. Egyébként pedig egy konzervatív, ,,keveset merünk” moziműben fog kicsúcsosodni a nagyszabású projekt.
Igen, a szemet gyönyörködtető színészi munka valóban magasra tette a lécet, mivel Meryl Streepnek és Jim Broadbentnek két különböző korú és mentalitású karaktert kellett ,,egy testben” eljátszania. Ez kifejezetten az Oscar-díjra jelölt színésznő tapasztalatát kívánta. Neki egyszerre kellett alakítania a megrogyott, ízületi problémákkal és keringési rendellenességekkel küzdő, az őrület határán egyensúlyozó idős hölgyet, és a karrierje csúcsán járó, óriási hatalom birtokában lévő miniszterelnök asszonyt. Emellett fokozatosan öregednie is kellett, amíg a a skála két végén álló karakterek között egyensúlyozott. A végpontok közt óriási különbség van. Miközben Streep egy szatócs lányából (a fiatal Thatcher karakterét Alexandra Roach keltette életre) a történelem egyik legnagyobb politikusává transzformálódik, aztán egy ,,világtalan” öregasszonnyá, óriási karakterfejlődésen kell keresztülmennie. Azonban mindez nem egy ,,korlátolt dinamika” sínpárján való haladást jelent, hanem rendkívüli sokszínűséget. Például azt, hogy egymás után láthatjuk az Egyesült Királyság első emberét a küzdelmes felemelkedés útján, karriere csúcsán és a ,,remegő kezű” leszállóágon. Vagy azt, hogy a kívülről erős, de valójában teljesen elveszett és összetört idős hölgy meghasadt személyiségét is meg kellett jelenítenie a színésznőnek, aki még további változásokat is átélt a visszaemlékezés szüneteiben. A művésznő mindezt olyan könnyedséggel, és részletekbe menő pontossággal adta elő, hogy az már szinte lenyűgöző volt. Nem véletlenül jelölték tizenhetedszer Oscar-díjra.
A korszak hátborzongató felvételeit megdöbbentő jelenetek árnyalják, melyek ijesztő hirtelenséggel érik a nézősereget. A kezdetben merevnek tűnő ,,dráma-sakkjátszma” - hihetetlen módon - képes könnyekre fakasztani az óvatlan mozizókat. Mindenképpen egy monumentális alkotással van dolgunk, de ez a monumentalitás nem ront A Vaslady értékén. A témát komplexitása miatt nehéz megragadni, mégis a forgatókönyvíró-rendező párosnak ez a lehető legjobban sikerült. Az emberközeliség az, ami alapvetően nézhetővé teszi filmet. A nagyság mögötti intimitásban és a hajlíthatatlan személyiség mélyén megbúvó hétköznapiságban van a kulcs. Ezek azok a területek, ahol a közönség is felfedezheti önmagát és azonosulhat az ,,ezerízű” játékkal.
Margaret Thatcher végig erős volt. Sőt, életének legvégén lett csak igazán erős. A Vaslady képes volt túllépni önmagán, ember tudott maradni. Vagy talán ekkor lett csak igazán ember?
