Megosztom

Rendhagyó poszt, amin sokáig vacilláltam, hogy elkészüljön, vagy ne, több okból kifolyólag. Egyfelől a téma annyira súlyos, hogy megkérdőjelezhető, hogy mennyire illik bele az oldal által alkotott képbe és szokásokba, másfelől olyan erőteljes kettősség lüktet bennem -és úgy hiszem bárkiben, aki egy kicsit is elmélyed a témában-, hogy ismét csak oda lyukadok ki: nem biztos, hogy mindenki szerint elfér ez a fajta kibeszélő a hokumon. 

Egyik szemem ugyanis a filmoldal, másik szemem az ember látómezejével néz, mindkettőnek igyekszem hangot biztosítani, de nem tudom megígérni, hogy a mérleg nyelve ne billenjen esetleg az egyik irányba.

Pesty László neve sokak számára ismerősen csenghet, s bár nem akarnék bele menni a teljes élettörténetébe (akit érdekel, emerre megtalálja), a Pesty Fekete Doboz azonban mindenképp említést érdemel, de úgy általában, szinte mindenre érdemes felkapni a fejünket, ami László keze munkáját dicséri. Számomra legmeghatározóbb azonban kétségtelenül a 2004-es Budapest, végállomás mind közül, ami két általam igen fontosnak és érdekesnek ítélt téma zseniális összefonódásából született: a hajléktalan lét és a drogfüggők élete.

Három, hajléktalan heroinfüggő története ez, három olyan sors vetül elénk a szűk hetvenöt percben, ami torokszorító utóízt hagy maga után, de nem egészen úgy, ahogy várnánk. Három szereplő: Adrienn, Balázs és Laci: három ember és három sors: külön életutak, amik egy ponton összekapcsolódtak és ez a kapocs talán erősebb minden másnál, talán elszakíthatatlan: ez a heroin. A dokumentumfilm nem kecsegtet világmegváltó tanulságokkal és nem ítélkezik: Pesty László nem tett mást, csak ahogy a fenti idézetből megtanulta: közel ment. Együtt rótta az utcát Adriennékkel, ott volt, amikor remegő kézzel végre belőtték magukat, ott volt amikor tucatjára is elhangoztak az erőtlen ígéretek és ott volt, amikor Dr. Zacher Gábor nyílt őszinteséggel beszélt arról, hogy nagy valószínűséggel a halál lesz az egyetlen kiút mindhármuk számára, nem a gyógyulás. A három fiatal pedig beszél és beavat: beavat a titkokba, a pénzszerzésbe, a szexuális életükbe, a családi tragédiákba, s mire lepereg a film, a néző talán még értetlenebbül áll, mint a kezdetekkor: hogy történhet meg, hogy ilyen életrevaló, értelmes (és ez cseppet sem túlzás) fiatal emberek idáig süllyedhetnek? Létezhet ebből kiút, van menekülés, remény egy normális életre?

Pesty László filmje nyomot hagy. Nem túlzás, hisz hetekkel ezelőtt néztem újra, de azóta is napról-napra eszembe jutnak a látottak, elmerengek és elszomorodok. 2005-ben ugyanis a történet folytatódik, s a kíváncsi nézősereg kap egy félválaszt az előbb említett kérdésekre: az Egy nap Balázs utolsó napját követi végig a börtönbe vonulása előtt: az, hogy még többet megtudunk, talán meg is értünk az ő életéből, kicsit remélhetőleg jobban ráébreszt embereket arra, hogy kikről kapjuk el a tekintetünket egy aluljáróban, vagy a vasútállomáson. Nem lehet persze hibáztatni a sorsot, vagy a családot, mert ők mind maguk döntöttek a sorsukról, de akkor is: nem ilyen egyszerű ez.

Mindenkinek látnia kellene: a tízévesnek azért, hogy lásson egy jövőképet, a húszévesnek azért, hogy tudja mi az, amit el kell kerülnie, az idősebbeknek pedig azért, hogy lássák: azok, akiktől undorodva fordulnak el, lehet, hogy belül legalább olyan értékes emberek, mint ők, vagy én. Csak hoztak egy döntést. Egy nagyon rossz döntést. Pesty László pedig közel hozta hozzánk őket, olyannyira, amennyire talán eddig még senki. Sajnos a konklúzió mindenki nyelvén ott van a végére: nekik valószínűleg tényleg ez lesz: Budapest, a végállomás.