Megosztom

Vannak olyan filmes témák, sorozatok, legendás klasszikusok, amiket különösképp nem kedvelek. Tökéletes példa erre a Majmok Bolygója "sorozat", melynek számtalan időszakban jó pár része készült, beleértve egy tévésorozatot is. Nos a témán alapuló eddigi összes alkotás kivétel nélkül a nemtetszésemet érdemelte ki, holott filmes szemmel nézve van köztük korszakalkotó epizód és megoldás dögivel.

A mostani, a mondhatni prequel azonban felkeltette az érdeklődésem már jó pár hónappal azelőtt, hogy elérkezett volna a bemutató pillanata: ha másért nem is, hát James Franco neve miatt mindenképp. Utólag pedig kettős érzéssel álltam fel a film elől, mindjárt ki is fejtem miért.

Mint az előző kritikában is említettem, James Franco véleményem szerint nem csak tehetséges, de szimpatikus színész is, ez pedig elég ritka. Természetesen az eddig csúcs mindenképp a 127 órában nyújtott alakítása volt, de bármilyen karaktert magára tud húzni: a herceget éppúgy, mint a jólelkű tudóst: a Lázadás-ben ugyanis főszereplőként Will Rodman-t alakítja aki egy agyserkentő szer kifejlesztésén foglalatoskodó tudóscsoport vezetője. Csimpánzokon tesztelik a hatóanyagot, melynek elsődleges célja az Alzheimer gyógyítása volna: ez nem csupán az emberiség szempontjából bír hatalmas jelentőséggel, de személyes célokat is szolgál: Will apja, Charles (John Lithgow) ugyanis ebben a betegségben szenved. 

A kísérletezés azonban kudarcba fullad: az egyik csimpánz megvadul és törni zúzni kezd: ráadásul mindezt a projektet pénzelő üzletemberek előtt, így a kutatást beszüntetik, a majmokat pedig eltüntetik. Will azonban gyorsan ráeszmél, hogy az ámokfutásnak nem a szer volt az oka, hanem az, hogy az állat csupán védeni akarta újszülött kicsinyét: az alig pár napos Caesar-t. Hogy az állatot ne pusztítsák el, a férfi magához veszi, ahol idővel kiderül: a szérumnak köszönhetően a csimpánz hihetetlen intelligenciára tett szert. Ennek azonban beláthatatlan következményei lehetnek, annak ellenére, hogy ember és majom úgy szereti egymást, mint apa és fia.

Szóval kettős érzések: egyfelől az idei év talán legjobb filmecskéje csöppent elém, mert a Lázadás végig leköt és egy remek előzményfilm. Izgalmas, fordulatos és épp kellően hosszú: mentes az üresjáratoktól és a feleslegektől; bár ezt embere válogatja. Nem akarnék túlzottan spoilerezni, -akit ez zavar, az a mostani mondatot ugorja át-, de amikor kettéválik Will és Caesar története, akkor a csimpánz részei néhol túlnyújtottnak tűntek és egy-egy pillanatra talán idegesítőnek is. Emellett a film érdekessége -erről kérnék majd nyilatkozatokat, más mit tapasztalt- hogy szinte egy pillanatra sem tudtam megszeretni a majmot: ha ez volt a cél, akkor minden elismerésem, ha nem, akkor valamit elrontottak.

De minden kis belekötésemtől függetlenül: ez egy remek film, minden tekintetben. A CGI is a helyén, a szereplők is, sőt még a sztori is: ennél többet nem kívánhatunk. Pláne ha Majmok Bolygójáról van szó.