Mel Gibson eltűnt a süllyesztőben -nyugodtan mondhatom- jó tíz évvel ezelőtt: lévén én azok közé tartozom, akiket egy színész, közszereplő magánélete a legkevésbé sem érdekel, ez nagy fájdalmam. Hogy miért? Egész egyszerűen szeretem Gibson-t, kedvelem ahogy játszik, s azt is ahogy rendez; filmes szempontból tehát egy óriási veszteséget könyvelhetünk el azzal, ahogy az ő sorsa alakult. Aztán tavaly felcsillant a remény: jött A sötétség határán, és felsejlett a lehetősége, hogy Gibson visszakúszik az élvonalba. Aztán újabb balhék, a Másnaposok 2 is kimaradt, s az utolsó utáni segítő kéz Jodie Foster-től érkezett, aki nem csak a női főszerepet, de a rendezői széket is birtokolta a hódkórosban. Annak ellenére azonban, hogy a film már bő egy éve rég kész van, a bemutatóra -főképp Gibson magánéleti gondjai miatt- nagyon sokat kellett várni, s már ebből érezhető, hogy a film alapvetően bukásra volt ítélve: Foster azt nyilatkozta, hogy azért, mert a dráma-vígjáték egyveleget az amerikai közönség nehezen fogadja be; nos nekem egész más a véleményem: szerintem egész egyszerűen azért lett a mozi ennyire sikertelen, mert Mel Gibson neve szerepel rajta nagybetűkkel. Kész, pont. Ugyanis a The Beaver egy iszonyatosan jó film, ha az eredeti terveknek megfelelően Carrey, esetleg Carell lenne a főszereplő, akkor tarolt volna, erre mérget veszek.
Mert valahol A hódkóros egy zarándoklat Gibsonnak: magának állít görbe tükröt a karaktere: Walter Black (Gibson) egy átlagos ember: jól menő cég vezetője, felesége és két fia szerető otthont varázsolnak számára. Walter azonban depressziós: beteg és menthetetlen. Bármilyen kezelést, bármiféle gyógyszert is alkalmaznak nála, állapota egyre csak rosszabbodik; képtelen örülni bárminek, s az élete szép lassan összeomlik. A cég hanyatlani kezd, a családja pedig lassan elfordul tőle: ahogy telik az idő, Walter egyre több időt tölt alvással, s teljes letargiában. Két év elteltével aztán szerető felesége Meredith (Foster) már nem bírja tovább: kiadja férje útját, aki a szállodába költözésekor nem a sikertelen öngyilkosságban, hanem egy kukában találja meg a megoldást: egy hódot formáló bábut, amelyet kezén hordva szép lassan visszatalál az életbe és a családjához. Az öncélú terápia azonban általában nem kifizetődő: ahogy a hód egyre inkább részévé válik Walter életének, úgy térnek vissza a problémák és ha lehetséges, még nagyobb méretek öltenek, mint azelőtt.
Hogy is fogalmaztam az elején? A The Beaver egy iszonyatosan jó film. Nos igen, mint az látható, a jellegéből fakadóan a színészi játékon áll vagy bukik a történet: azt pedig zokszó nélkül kijelenthetem, a két Oscar díjas még mindig brillírozik, de a gyerekek is remek alakítást nyújtanak. A dráma-vígjáték besorolással azonban vitatkoznék: bár valóban vannak pillanatok, amik mosolyt csaltak az arcomra, ezek sokkal inkább a meghatott mosoly kategóriába illenek, mintsem a felnevetősbe: A hódkóros egy ízig-vérig zseniális dráma, amely egy pillanatra sem merült érdektelenségbe, s nem csak megható, de elgondolkodtató is. Aki kedvet kapott hozzá és megnézné, annak szóljon jó tanácsként, hogy a trailert ne nagyon csekkolja előtte: bután összevágva sok mindent elspoilereznek benne, kár rontani vele a filmélményt. Témájában rég láttam hasonló remek alkotást és Gibsont akarom vissza. Már így is túl sok idő ment kárba.
