"Rég láttam ilyen kis finom filmet", szólt egy a sok pozitív hangvételű komment közül, amit a film kapcsán láttam egy oldalon. Jórészt egyet kell értsek, bár sokak számára nehezen fogyasztható lesz ez a remake, efelől semmi kétségem. Bár jó párszor láttunk már hasonló felállást -ha nem is pont ugyanezt, de a fő szál már megszámolhatatlan filmben előjött-, talán ez volt az egyik legjobban kivitelezett mozi amit láttam ebben a témakörben: adott egy fiatal lány, egy írónő, aki az ihlet elősegítése érdekében fogja magát és kiköltözik egy erdő közepébe egy csodaszép kis házba, ahol csak a nyugalom és a madárcsicsergés veszi körül. Persze nem, a helyi suttyók betalálják és elkezdenek vele játszani; az ártatlannak korántsem nevezhető inzultus azonban hamar eldurvul (nem is kicsit). A lány végül beletörődik a sorsába és sodródik az árral: először csak képletesen, aztán szó szerint: sikerül levetnie magát egy hídról és eltűnni a kínzói elől. Hogy túlélte, vagy sem, senki sem tudja: míg nem eltelik egy hónap és a bosszú utoléri az elmebeteg kis csapatot.
Ami miatt elégedetten csettintettem a végén az a merész ábrázolásmód. Szinte mindent kitakarás nélkül látunk, s az erőszak valódi erőszaknak tűnik; oly annyira, hogy a jóérzésű néző egy idő után fészkelődni kezd a székében és lerázhatatlanul megszáll minket az érzés; legyen már vége a szenvedésnek. Ennek megfelelően persze sokkal jobban esik lelkünknek a revans, ahol elégedetten távozunk: a gonosz elnyeri méltó büntetését, s nem lesz hiányérzetünk. Mindenki megkapja azt, ami jár neki.
Itt pedig tulajdonképp akár elégedetlen is lehetnék, hisz a mozi több mint kiszámítható. Valahogy azonban mégsem zavart ez, pedig ez egy igen gyenge pont lenne szinte minden film esetében. Az már sokkal inkább -és erről is beszéltem már hasonló thriller/horror esetében-, hogy a főszereplő nem mindig (persze most a film első felére gondolok) viselkedik logikusan és ez hihetetlen irritáló. Ismeritek az érzést, ugye? Főként az ezredforduló környékén ontották az ilyen filmeket, amik nézése közben szinte folyamat ordítanánk: Fuss már ribanc! Nos itt is voltak ilyen részek, de valahogy ezek is eltompultak idővel, s a kényelmetlen, szorongó hangulatot szép lassan felváltja a teljes elégedettség; jól bánik a mozi az érzelmekkel, ez pedig nagy szó.
Itt pedig tulajdonképp akár elégedetlen is lehetnék, hisz a mozi több mint kiszámítható. Valahogy azonban mégsem zavart ez, pedig ez egy igen gyenge pont lenne szinte minden film esetében. Az már sokkal inkább -és erről is beszéltem már hasonló thriller/horror esetében-, hogy a főszereplő nem mindig (persze most a film első felére gondolok) viselkedik logikusan és ez hihetetlen irritáló. Ismeritek az érzést, ugye? Főként az ezredforduló környékén ontották az ilyen filmeket, amik nézése közben szinte folyamat ordítanánk: Fuss már ribanc! Nos itt is voltak ilyen részek, de valahogy ezek is eltompultak idővel, s a kényelmetlen, szorongó hangulatot szép lassan felváltja a teljes elégedettség; jól bánik a mozi az érzelmekkel, ez pedig nagy szó.
A színészekről és az ő teljesítményekről túl sok szót nem kívánnék ejteni. Senki nem volt hiteltelen, de hatalmas alakítást sem látunk egyiküktől sem. Rendben voltak, a főszereplő leányzó szép és ettől talán még idegesítőbb az egész, a suttyó csapat tagjai pedig előregyártott amerikai sztereotípiák, azok az igazi "az apám a bátyám" kategóriájú faszarcok. Sokáig gondolkodtam mit is érdemelne a Köpök a sírodra, ha pontilag kellene kifejeznem az osztályzatot -mert ugye ki kell-. Most lefelé görbül a jegy, mert bár jól össze van rakva a film, nem tartom valószínűnek, hogy valaha még egyszer megnézném és mondanivalót is hiába keresünk, találni nem fogunk. Jó volt, szép volt, elég volt.
